Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Csukovits Anita: A váci vásár: múlt, jelen és jövő
A váci vásár fénykora a 18. század közepére tehető, ekkor volt a legnagyobb forgalma, látogatottsága. Jó vásár ott van, ahol jó bort mérnek és finom, foszlós cipót sütnek - tartották akkoriban. Vácon ez a két feltétel a 19. század közepéig megvolt. A pesti vásárok gyors felfutása erős hatással volt a vácira. A korábban itt tartott gyapjúvásárok is átkerültek Pestre, igaz, ott még évekig váci vásárnak hívták azt. A kirakodás jelentősége még nőtt, de az állat, a gabona, a dohány itteni árusítása a főváros terjeszkedése és a vasúthálózat kiépülése miatt veszített fontosságából. A 19. század közepétől az egyik legkeresettebb termény - amiért Bécsből is érkeztek szép számmal kereskedők Vácra- a ribizli, a cseresznye és a meggy volt. A bor, a méz, a káposzta és a gubacs is sok vásárlót vonzott. A vásár Vácon is kinőtte a Főteret, így a 19. században mára Vörösház (a püspökség uradalmi épülete) körüli térségen, a Vásártéren rendezték meg. A kirakodóvásár helye a Széchenyi utca evangélikus templom felőli része volt, az állatvásárokat túl a Vörösházon, a kaszárnya felőli oldalon rendezték. A sátrakat nem mindig a vásározók hozták, a város kiadta vállalkozónak a sátorállítás jogát, amiért többször is pereskedtek. A vásár ideje alatt a városi boltok zárva tartottak. A vásáros nép szórakoztatásáról többféle mutatványos és körhintás gondoskodott, de a látványosságok koronáját a cirkusz jelentette. A hajdan volt váci vásárok árukínálatában a díszítetlen mindennapi használati tárgyak mellett sok művészi megformálású tárgy is gazdát cserélt. Sajnos a régi váci vásárokról nem maradt fenn részletes leírás, a kevés archív fotó pedig nem ad elég támpontot, így csak valószínűsíthető, hogy a Tragor Ignác Múzeum néprajzi gyűjteményében található - az egykori váci és Vác környéki háztartásokból származó - népművészeti tárgyak jelentős része a vásározók sátraiból, vagy ponyváiról került tulajdonosához. Ezek a kerámiaedények, festett bútorok, a bőrművesség tárgyai, a faeszközök, a hímzett szűrök és bundák népművészeti örökségünk jeles darabjai. A készítők között váci mesterek - mint például Skáder Ignác váci szűrszabó - éppúgy megtalálhatók voltak, mint komáromi, debreceni, vagy mezőcsáti társaik, akik a váci vásárokat is beiktatták éves úti-rendjükbe. A 20. századra a városfejlődés újra megkövetelte a vásártér áthelyezését. 1928-ban a régi helyet felparcellázták, az újat pedig a vágóhíd szomszédságában, az azóta is használatos Vásártéren jelölték ki. A vásári rend nem mindig működött tökéletesen: 1937-ben a váci szabók tiltakoztak az ellen, hogy a város a földről árusítókat és az ócskásokat is beengedte a „sátoros szabók” közé. A bevett rend szerint a sátorban árusítóknak jobb hely járt, mint a földről árusítóknak, a helyieket pedig szintén jobb hely illette meg, mint a távolabbról érkezőket. A tolvajok elleni harc végigkísérte a vásár történetét. A korabeli váci sajtótermékek sok érdekes részletet közöltek a vásárból, a vásárlókból és árusokból élő zsebesek és csalók találékonyságáról. Még novella is született a saját ellopott szamarát megvásároló parasztról. A régi vásári rend az 1980-as évek közepéig működött, akkor álltak át az évi 4 vásárról előbb a 12-re, majd a 90-es években egy rövid időre a havonkénti kettőre (ebből az egyiket kisvásárnak, a másikat nagyvásárnak nevezték). Ma a vásárok száma ismét évi 12, minden hónap harmadik vasárnapján készülhetünk rá. A vásár elhelyezkedése ma már nem felel meg a kor, s az Európai Unió elvárásainak, de az újabb hely kialakítása anyagi nehézségekbe ütközik. 218
