Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Fodor István: Életföldrajz és nomád vándorlások
mint amiről az írott forrásokból tudhatunk. Nincs itt terünk a nagyszámú adatsor felsorakoztatására, de talán elegendő, ha a fenti Urál-vidéki vándorlásokra utalunk, amelyekről egyetlen írott forrás sem tesz említést. Vajda László a népvándorlások gyakoriságát és jelentőségét más módon is igyekszik kétségbe vonni. Mint írja „ha valaki elfogulatlanul olvassa, hogy mérvadó munkák milyen magától értetődő módon említik pl. a régi steppei népek kontinensekre kiterjedő vándorlását, az lehet a benyomása, hogy tudományosan már régen tisztázott eredményekről van szó, amelyek ténylegessége kétséget kizáróan igazolva van. Ez nem felel meg a valóságnak. Sok esetben pl. valószínűleg nem népek vándoroltak, hanem uralkodó dinasztiák, amelyek nemzetségi hagyománya „nép”-hagyománnyá válhatott.” (Vajda 1995, 111). Úgy vélem, e nézet-talán néhány egyedi esettől eltekintve - aligha védhető. Gondoljunk csak arra, hogy a Kalka menti, vagy a muhi ütközetben nem - az egyébként valóban etnikailag heterogén - mongol hadsereg jelenik meg a csatamezőn, hanem Dzsingisz nemzetsége. Nyilvánvaló, hogy nem fenyegette volna mongol veszedelem Európát. A kiváló szerző különösen hevesen ostorozza az ún. „steppei láncreakció” elméletét. Véleménye szerint ez az elgondolás „...nem nőhetett ki a józan tapasztalat talajából vagy megannyi részlet-adat összetevéséből.. .a népről népre továbbterjedő egy vándorlás képének analógiáit nem a történelemben, hanem a fizikában, nevezetesen a metafizikában találjuk.” (Vajda 1995, 118). Ebben az esetben sem tagadhatjuk, hogy a szerzőnek bizonyos mértékben igaza van. De csak általában és elméletileg. Mert ha a konkrét történelmi tényeket vizsgáljuk, nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy a kivételek száma talán meg is haladja a szabályt erősítőkét. Itt csak egyetlen ellenpéldát említek. 893-ban a torkok (más néven: úzok) vereséget szenvedtek a szamanída uralkodó seregétől s kénytelenek voltak elhagyni korábbi szállásaikat. Új szállásterületet kellett tehát találniok, ezért támadták meg az Urál (Jaik) folyó vidékén élő besenyőket, akiket elűztek szállásaikról. A besenyők aztán nyugat felé menekültek, átkeltek a Volgán, Donon, Dnyeperen s megjelentek az Etelközben élő magyarok keleti határain. Ezt követően szövetséget kötöttek a bolgárokkal s 895-ben a magyarokra támadtak, akiket kiszorítottak lakóhelyükről, amelyen maguk telepedtek meg. A magyarok pedig a Kárpát-medencébe költöztek.(Györffy 1977, 125-127; 1983, 234-235) Úgy vélem, a „láncreakciónak” ennél tipikusabb példáját keresve sem találhatnánk. Az ilyenfajta esemény-sorozat egyébként a nomád gazdálkodás lényegéből fakad. Az elvesztett állatállományt és legelőket valahogyan pótolni kell, ha másképpen nem, erőszakkal, hiszen egyébként a népességet az éhhalál fenyegeti. Voltak persze esetek, bizonyára eléggé gyakran, amikor a legyőzött nomád nép behódolt a győztesnek, mint ahogyan a kunok zöme a hódító mongoloknak. De ez már a végső megoldás volt. A kunok nyugati csoportjai - a jászokkal együtt - inkább Magyarországra költöztek, vállalván a magyar király fennhatóságát, de ahol mégis megőrizhettek valamit önállóságukból. Vigyáznunk kell tehát, amikor a régi, meggyökeresedett hibás nézeteket bíráljuk, hogy ne essünk újabb végletekbe, s ne alkossunk újólag téveszméket a régiek helyett. A konkrét, biztos adatokból induljunk ki s a nomád népek esetében igyekezzünk szem előtt tartani gazdálkodásuk, életmódjuk, mentalitásuk jellegzetességeit. Mert egyébként olyan elvont, íróasztal-teóriákat alkothatunk csupán, mint amilyeneket éppenséggel cáfolni akarunk. 9
