Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Fodor István: Életföldrajz és nomád vándorlások
Teljes egészében igazat kell adnunk a szerzőnek, amikor azt hangsúlyozza, hogy „népvándorlások, amelyek perspektivikus lerövidítésben egyszeri eseményeknek tűnnek, valójában lassú beszüremkedési folyamatok, évszázadokig tarthattak és résztvevőik tudatában aligha elenhettek meg egységes, irányított nagy mozgásokként.” (Vajda 1995,112). A nagy népmozgások valóban gyakran nem egyszeri, lendületes átköltözések voltak, hanem évszázadokig tartó lassú folyamatok. Ennek jó példája a szarmaták mozgása a Kr. e. IV. században a Dél-Urál vidékéről a Volga alsó szakaszához, innét a Don völgyébe, majd a Kr. e. III. században egészen a Dnyeperig, míg végül a Kr. sz. körüli időben egészen a Duna-deltáig, sőt egyes jazig csoportok a magyar Alföldre is beköltöznek (Vő. Moskova 1974, 47). Ennek a népmozgási útvonalnak külön érdekessége, hogy nagyjából ugyanitt vezetett később a magyarság vándorútja is a Volga és Urál közötti Magna Hungáriából a Don-vidéki Levédiába, majd a Dnyeper és Kárpátok közt fekvő Etelközbe (Fodor 1975, 162-163; 1982, 216-217; Ivanov 1999, 96). A két útvonalnak csupán az utolsó szakasza különbözik, amelyik a Duna-delta vidékéről a Kárpát-medencébe vezet. A szarmaták ugyanis délről az al-dunai úton vonulva hatoltak fel északra az Alföldre, az Árpád vezette magyar sereg viszont - az ellenséges bolgárok támadásától tartva - az északkeleti Kárpátokon, a Vereckei kapun át vonult be a medencébe s ereszkedett le az Alföldre. Mindkét vándorút hosszú ideig, évszázadokig tartott, ez azonban nem azt jelenti, hogy nem voltak gyorsan megtett, intenzív szakaszai. A magyarság esetében ezjól bizonyítható az utolsó szakasz esetében. A vándorlások lassúsága miatt nem valószínű az a vélekedés, amely szerint a nomádok képtelenek hosszabb vándorútra, mivel nem tudnak maguknak jelentősebb élelmiszer tartalékot felhalmozni (Erdélyi-Gumiljov 1969, 56). E feltevést egyértelműen cáfolja az a körülmény is, hogy a költöző nomádok magukkal hajtják állataikat is, így hát nem lehetnek élelem híján. A nomád költözések bizonyára gyakran együtt jártak az érintett népesség kettéválásával. Ez azzal magyarázható, hogy a kiszemelt új szálláshelyre csak a nép egy része költözött át az első lépésben, hiszen nem lehetett biztos a vállalkozás sikerében. A régi szállásokon maradottaknak ezért egy ideig még biztosítaniuk kellett e területet, hiszen előfordulhatott, hogy az eltávozottak majd visszatérni kényszerülnek. A körülmények aztán több esetben is úgy alakulhattak, hogy a két néprész végleg elszakadt egymástól. Ilyen eset volt a magyarság zömének elköltözése 750 körül Magna Hungáriából a Donvidékre, amikor a hátramaradottak végleg a régi szállásokon rekedtek. Emlékük azonban megőrződött még a Kárpát-medencében 895-ben új honra lelt magyarság körében is, e hagyomány bekerült a XI. század végén íródott első magyar krónikába, s e híradás nyomán lelte fel Julianus 1236-ban a keleti magyarokat a volgai bolgárok földjén (Fodor 1977; 1982a). Hasonló esemény történhetett a kazárokkal is. Egyik néprészük nyugatra költözött, a másik pedig Belső-Ázsiában maradt, akiknek neve feltűnik a mongóliai VIII. századi ujgur kori rovásfeliratokon (Róna-Tas 1982, 365-370; 1999, 228-229).3 Közismert, hogy a történelemben a keleti eredetű nomád népek közül nem egynek a vándorútja a Kárpát-medencében ért véget. (De eljutott már ide a rézkori gödörsíros műveltség állattartóinak egy csoportja is: Ecsedy 1979.) Ebben nincs semmi csodálnivaló, hiszen a mintegy 100 ezer km2 területű Nagy Alföld és az ennek egy tizedét kitevő 3 Róna-Tas András ugyan úgy vélte, hogy az európai kazárok egy része a 730-as évek arab támadásai miatt visszaköltözött volna Belső-Ázsiába (Róna-Tas 1996, 190), e feltevést azonban semmiféle adat nem támogatja. 10
