Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Halász Péter: A közösségi legelőhasználat emlékei a moldvai magyaroknál
neve. Az okol kerítése a XX. század elején Kelgyeszten csipkéből, vagyis tüskés ágakból készült. Az egészről Kelgyeszten éppen olyan leírást hallottam, mint amit a szomszédos Jugánban rajzolt 1933-ban Lükő Gábor,28 hozzátéve, hogy a külső udvar (okol, ográda) tulajdonképpen marhaakol, amelyben nyílt állás (szopron, szúr a) van, alatta a jószág védelmet talál az időjárás szélsőségei elől. A valamikor a külső legelőkön telelő marhák védelmére szolgáló okol tehát a XX. század elején már „bejött” a faluba, de még meglehetősen rideg viszonyokat nyújtott az igénytelen jószág számára. A rideg teleltetés emlékével találkoztam még Diószénban, Klézsén, Frumószán és Pusztinában, de ismerhették más csángó falvakban is. Az emlékezet szerint tél végére a marhák „rosszak voltak”, vagyis leromlottak. Pedig télen nem is fejték őket, mert a természet rendje szerint többnyire márciusban borjúztak. Volt a külterjes tartásnak még egy változata, ahol a marhákat a nyári hónapokban a falutól távolabb eső legelőkön nyároltatták, ami egyben azt is jelentette, hogy a távolság miatt nem tudták esténként hazahajtani, így ebben az időszakban kinn háltak alkalmi fedél alatt. Voltak aztán ahol gyakorlatilag a juhok esztenájához hasonló módon tartották - hálatták - a teheneket és olymódon osztoztak a tejhasznon is. Tekintettel arra, hogy erre nyáron került sor, nem nevezhetjük ’rideg’ tartásnak, de értelemszerűen ’istállózónak’ sem. Ehhez a rendszerhez tartoznak a nyáron kinnháló borjú-, meddő- és ökörcsordák is, ahol nyilvánvalóan célszerűségi szempontok alakították ki ezt a gyakorlatot. Több helyen emlékeznek, hogy „a kollektív előtt”, vagyis az 1950-es években, a tehenek nem mentek haza, kinn háltak a legelőn felállított akolban, s a marhapásztor, a vákár éjszaka is ügyelte őket. Buteában, Diószénben, Klézsén, Parincselben és Pusztinán hallottam töredékes formában a külterjes marhatartás ilyen emlékéről. Klézsén a kollektív előtt a csordát nem hajtották haza, sem felsőt, sem az alsót. Ha valakinek kellett a marhája (munkára), az kiment érte s hazahozta. Egyébként kinn éltek, nem volt, aki megfejte volna a tehenét, hagyta a borjúnak, vagy kifejték a csobánok, de ezért nem adtak túrót. Pusztinában is kijártak az emberek megfejni a teheneiket. De annak is él az emléke ugyancsak Pusztinában, hogy „a tehenek és a gazdák számából megszámították ki hány napot feji az egészet, s azon a napon az összes tej az övé volt. Akinek több napja volt, az többedmagával ment. Május 20-tól Szentkeresztig voltak kinn a marhák, ha nem végeztek, s nem adták ki a rendjét mindenkinek, akkor még megnyújtották egy hetet, kettőt.” Elsősorban Pusztinában, töredékesen Vizanteán találkozunk azzal a tartásmóddal, amikor a meddő és a fejős tehenek egy részét a nyár folyamán elvitték, van aki úgy emlékszik elhajtották a legalább 60-70 km-re lévő „havasokba”, ahol egész nyáron jó legelőn éltek. Pusztinának kicsi a határa és rossz minőségű a legelője, állatot viszont sokat tartanak. Ezért aztán „úgy es volt, hogy a marhákat tavasszal kivitték [Gyimes] Palánkéra a havasokba, s ősszel hazahozták. Volt egy ember, aki fejte őket, mint a juhokat az esztenán, s adtak túrót. Ott Palánkon nagy puszták vannakemlékezett egy 1909-ben született, egykor pásztorsággal is foglalkozó gazdaember. A XX. század derekán még több helyen szokásban volt az a rend, hogy külön járt az ünő-, valamint a bori-29 és az ökörcsorda, a két előbbi hazajáró volt, az ökörök kinn háltak. A meddők és az elapasztottak az ökrökhöz csapódtak. Kelgyeszten, ahol sokáig érintetlenül maradtak a nagy legelőterületek: „X sordát eresztik vala minden észté haza. De 108 28 Lükő 2002. 124. 29 borjú
