Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Halász Péter: A közösségi legelőhasználat emlékei a moldvai magyaroknál
volt a bori s az ökör sorda, ez ült messzebb a falutól, sz ott ül vala napfal sz éjen isz. Vala ember, melik ürzi vala őket. Májba mentek oda, mikor volt fű, legyen mit harapni. Ha vala dolgod vélik, mensz vala zerdűre, mentél oda, kötöd meg kőiéivel, sze hosztad ki a zökröket, kötöd bé a szekérhez.” Az ökörcsorda a tavaszi munkák elvégzése után lassacskán állt össze, s ősszel is fokozatosan vitték haza őket, ha kellettek a munkában. Kelgyeszten a hazajáró ünősordát a vákár,30 a kinnháló ökörsordát a boár3' őrizte. „Sánnak neki valami kolibát, mondjuk neki borsit deszkából, nem fül dbül, sánnak valami fedelt neki, vagyon kacsája32 egy-kettő, hogy ha jő tolvaj, mi, aggyon hírt; s májustól novemberig ott ült.” Ahogy az ökrök egyre gyérebben lettek, már csak a meddő tehenek háltak kinn nyaranta a legelőn. ,flmelyik tehenet nem fejték, az ottmaradt a csordánál éjjen is, el volt zárva. Bírtak ott hálni, s ügyelték őket. Most is lehetne így, de ezek restesek.” A pusztinaiaknak az 1940-es években a Hímén alatt volt egy izlázuk,33 s egy nagy okol is. Onnan a meddőket haza sem hozták naponta, csak a fejősöket. Diószénban a kollektív előtt kinn háltak akolban a meddő, vagy borjazás előtt lévő ünők, s csak munkára hozták őket haza. Volt, amelyik ott borjadzott, ha nem fejték, nem fogták be hétszámra kinn voltak. Az 1990-es években ismét létrehozták meddőcsordát „a vízen túH, vagyis a Szeret jobb oldalán. „Ott vannak a borjak és a bikaborjak, s ha visznek oda ilyen fiatal dzsunkákat,34 akkor nem is tudja mikor borjadzik, mert ott megűződik.” Lészpedről, Klézséről is ismerünk ilyen gyakorlatot. A belterjes, kezes tartás A moldvai csángómagyarok szarvasmarhatartására XX. század derekától alapvetően az a jellemző, hogy télen istállóban, gyűjtött és termesztett takarmánnyal tartják, nyáron pedig elsősorban legeltetik, kisebb részt jászolból etetik őket. A legelő tulajdonformájának, használatának tehát megkülönböztetett jelentősége van ebben a tartásmódban. Még ma, a fél évszázadnyi, tulajdont dúló korszak után is elkülönül az idős csángó emberek tudatában a községi és a közösségi legelő. A községi legelők az egykori Etelközben a XIX. század végén, a XX. század elején jöttek létre. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Moldvában az 1864. évi jobbágyfelszabadítás és földosztás alkalmával nem rendezték a falvak parasztságának legelőtulajdonát. A rezes (részes) státusban lévő, szabadparaszti közösségeknek volt a földközösséghez hasonló, közösségi tulajdonon alapuló legelőbirtokosságuk, de a lakosság számának növekedésével az is egyre szűkösebb lett. Az újonnan földhözjuttatott jobbágyoknak pedig gyakorlatilag nem volt legelőjük. A paraszti állattartásnak gátat szabó helyzetet a XX. század elején törvényileg igyekeztek megoldani.35 1907. december 23-án a román állam törvényt hozott a községi legelők kialakítása érdekében. Ennek értelmében az állam a nagybirtokosoktól jelentős értékben vásárolt fel területeket, amit az állattenyésztés ta-30 vakár, vákár marhapásztor, csordás (väcar, rom.) 31 boár ökörpásztor (boar, rom.) 32 kucsája ’kutyája’ 33 izláz ’legelő’ (izlaz, rom.) 34 dzsunka növendék ünő, üsző (juncä, rom.) 35 Negruti-Munteanu 1971. 197. 109
