Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
nem vásárolja. Ez nem szolgálná az elérni kívánt célt, mert annak, aki rossz műtárgyakat gyűjt, idővel még javulhat az ízlése s megszeretheti a jót, de abból, aki elzárkózik a művészi alkotások elől, nem lehet már műtárgyak iránt érdeklődő, gyűjtő soha. Amíg a közönség igénye nem emelkedik addig a műkereskedelem problémáját sem hatalmi szóval, sem propagandával megoldani nem lehet. A sajtó óhajtott közbelépése sem változtathatna a fennálló állapoton. Ahogy vannak jó és rossz festők, tehetségesek és kevésbé elhivatottak, éppen úgy a műgyűjtők között is vannak különbségek. Gyűjteményük teljes képet ad lelkivilágukról, benső értékeikről. Már az első áttekintésre meg lehet állapítani, hogy a gyűjtő a kvalitással szemben nem a kvantitásra helyezi-e a fő súlyt: lelki szükséglet-e számára a gyűjteményével való foglalkozás, vagy csak reprezentációs célokat szolgál? Néhány nemzetközi viszonylatban is ismert külföldi műgyűjteményt látva, arra gondol az ember, hogy milyen könnyű gyűjteni annak, akinek sok pénze van. Egyszerűen összeveszi mindazt, ami a műalkotások piacára kikerül s minél nagyobb árat fizet egy-egy darabért, annál biztosabb, hogy a gyűjtemény értékes lesz. Hogy az így felvásárolt anyagból gyűjtemény lesz az kétségtelen, de hogy milyen, az már más kérdés. A legtöbb bizony egy-két darabtól eltekintve, gyenge képekből áll, melyek csak nagyon halavány visszfényei a remekműveknek. A nagy neveknek sokszor bizonytalan hitelességű és kétesértékű képeiből összeállított gyűjteményből idővel csak a nevek maradnak meg s a szemnek nem jut már más, mint pár füstös, fekete, mély folt a falon, szép aranykeretben. Nem is jut senkinek az eszébe, hogy azért volnának, hogy a szemet gyönyörködtessék, a szépérzéket kielégítsék. Unt, megszokott, érdektelen leltári tárgyak. Az ilyen gyűjteménynél sokkal többet nyújt egy ma élő művész kiállítása. Nagyobb izgalommal, kíváncsisággal, érdeklődéssel telíti a hozzáértőt. Az tény, hogy ezt nehezebb élvezni, mert csak a saját ösztöne igazíthatja el az embert, nem úgy, mint a Baedecker három csillagos műremekeinél, ahol nyomtatásban elő van írva, mitől legyen elragadtatva. Azok a gyűjtők, akik kortársaik képeit gyűjtik, nem kitaposott utakon járnak; bátor felfedezők, akiket merész vállalkozásukban csak adottságuk és ízlésük vezet. Gyakran talán tévednek ítéleteikben, de tovább fejlődnek s mindenképpen rendkívül megbecsülendő és tiszteletreméltó az a kultúrmunka, amelyet végeznek. Az igaz, hogy a modern képek gyűjtőinek sokkal több lehetősége és alkalma kínálkozik egy-egy műalkotás megszerzésére, mint azoknak, akik csak klasszikus, elismert művészek munkáit gyűjtik, de mennyivel nehezebb a sokféle kvalitású, eltérő szándékú mű közül, a nagy tömegből biztos szemmel kiválasztani és kiemelni az időállót, azt, amelyik az első benyomáson túl is mond valamit, nem kívánkozik le hamarosan a falról, hanem minél tovább látja a gyűjtő, annál jobban megszereti s annál nélkülözhetetlenebbnek tartja. A mai képek gyűjtőjének tehetségéből táplálkozó önbizalom is elkél, mert nem egy ellenvetésre és ellenvéleményre számíthat részben gyűjtőtársai, részben a művészek részéről. Nem szabad, hogy befolyásoltassa magát, saját törvénye szerint kell fejlődnie. A gyűjteménye vele fejlődik. Az a nagyszerű benne, hogy soha sem „kész”, nem merevedik élettelen, érdektelen valamivé: mindig fejleszthető, jobb és jobb anyaggal gazdagítható s állandóan örömet és élvezetet nyújt. A DILETTÁNS Azt hinné az ember, hogy a dilettáns, aki elhivatottság nélkül ártja bele magát a képzőművészetbe, aki cselekvőén is megpróbál a képzőművészet valamelyik ágával foglalkozni, mégis hasznos lehet, nem mint alkotó művész, de legalább mint összekötő kapocs a nagyközönség közönyös tábora és a művészek gyakorlatiasnak egyáltalán nem nevezhető kis csapata között. Sajnos ez nincs így. A dilettáns a művészetellenes tevékenységű egyedek között egyike a legkártékonyabbaknak. Művészi igénye olyan egyoldalú és korlátolt, hogy a maga ügyefogyott, művészi mondanivalót nélkülöző, gyenge munkájával is beéri és mindazt, ami valamicskével jobb nívót mutat, mint amit ő, a dilettáns is el tud érni, azt már hajlandó a zsenialitás legmagasabb fokának tekinteni. Ezen a vágyvavágyott, számára elérhetetlen nívón túl nem is terjed az igénye. Hány törhetetlen szorgalmú dilettánst ismertem, aki időt, pénzt, munkát nem sajnálva egy életen át ebben a kilátástalan, eredménytelen vállalkozásban fecsérelte el az energiáit! Mennyivel több örömet, nagyobb kielégülést, teljesebb megnyugvást szerezhetne magának a dilettáns is, kivált, ha tehetősebb ember, ha féktelen ambícióit más síkon állítaná a művészet szolgálatába: ha gyűjtene. Elszakadhatna a saját munkáinak alacsony nívójától, ha nem mindig azokkal foglalkozna, nem folyton azokat látná. Felszabadulna az ízlése s fokozatosan megértené, élvezné a magasabbrendű szépet. Gyűjtőkről, esztétikusokról nem egyszer kiderül, hogy fiatal éveikben a képzőművészet egyik ágának dilettánsai voltak, de mivel ízlésük nagyobb 10
