Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)

Hugo van der Goes (7—1482): Portinari'oltár, középső kép, 1475 к., Firenze, Uffizi A barlanglakok semmi plasztikát sem hagytak reánk. Nem valószínű, hogy vallási okokból nem csináltak volna szobrokat. Képeik között olyan remekművek vannak, hogy az ember nem győzi eléggé csodálni tehetségüket, ízlésüket és bámu­­latosan éles megfigyelőképességüket. A görög festményről csak vázákon és mozaiko­kon maradtak igen nagy eredményeket felmutató emlékeink. Ezek azonban kvalitásban mégis el­maradnak a görög építészet és szobrászat alkotásai mögött. Ha a görög művészetet említjük, rögtön a görög szobrok emléke merül fel bennünk. Ha a Brit­­ish-múzeumban őrzött, egykor a Parthenon oromfalát díszítő szobrokra, vagy a Louvre kincsére, a szamot­­rákei Nikére gondol az ember, érzi, hogy a szobrászat volt a görögök nemzeti művészete, vagyis a görög szellemnek a tökéletes kifejezési módja. Az olasz művészet úgy a festészetben, mint a szob­rászatban egyformán kiválót alkotott. A renaissance­­ban is azt látjuk, hogy egyik sem nyomta el a másikat, hanem mindkettő párhuzamosan teremtette a re­mekműveket. Talán az egyetlen kivétel a velencei művészet, melyben a festészet kiválóbb és jelentő­­ségteljesebb a szobrászatnál. A flamandoknál, hollandoknál a szobrászat olyan erőtlen, a festészethez képest, hogy alig is­merjük. Rembrandt, Rubens, Hals és a többi kiváló mester alkotásai annál ismertebbek az egész világon. A spanyol festészet is messze felülmúlja a szob­rászától A képzőművészet két ága a franciáknál megint egyenértékűnek mondható. Nem lehet azt állítani, hogy primitív állapot kísérőjelensége az egyik és fejlettebb kultúra ered­ménye a másik képzőművészeti ágnak a virágzása. A miliő elmélet alkalmazásával sem lehet ered­ményre jutni, mert hiszen a szobrászatnak az anyaga nemcsak a kő, agyagot mintázásra, fát faragásra mindenütt lehet találni. Felfogásbeli, tehetségbeli elkülönülésről, az ér­deklődés másneműségéről lehet szó. A látás mód­jának olyan eltéréséről, mely a szobrászi látásnál mindent lehánt az ábrázolandóról, kiemeli a térből, a környezetéből, a festői látásnál pedig a háttérrel, a környezettel együtt összefoglalja. Ezért marad a szobrászatnak örök témája a figura, míg a festészet minden optikai élményt felhasznál a kép tárgyául. A művészi látásnak ez a két különböző módja valószínűleg szoros összefüggésben van az emléke­zőtehetségnek, impressiószerző, emlékrögzítő mód­jával. A festők memóriája rendszerint vizuális, a zenészeké auditív; feltehetjük, hogy a szobrászoké vizuális-taktilis. Ahogyan az emlékezés módja egyé­­nenkint, lehet, hogy a látás módja népenkint változó. * Utazásaim során megismertem egyes országok művészetét. Róluk a kvalitás-megítéléstől függet­lenül, egy bizonyos összbenyomást is kaptam. Az olasz művészetben, nagy általánosságban, a kompozíció kissé mesterkéltnek, az alakok moz­gása színpadiasnak, mesterkéltnek hatott. Mikor Firenzében, az Uffiziben Hugo van der Goes úgyne­vezett Portinári oltárát megláttam, nagyon meg­rendített annak őszinte komolysága. Nagy volt az ellentét az olasz művek és a holland mester remek­műve között. Teljesen más szellem áradt belőle. A németországi múzeumokban viszont az észak­európai erős őszinteséget találtam túlzottnak. Ez sokszor a másik végletre hajlik, erőltetett, program­­szerű az igazmondása, gyakran már ízléstelen, durva. A legutóbbi világkiállítás alkalmával módom volt az egész francia művészet kiválogatott, egy helyre összegyűjtött értékeit megismerni. Sem az olasz romantikus, sem az északeurópai puritán világszem­léletnek a művészi dokumentumai nem hatottak reám olyan őszinte, közvetlen emberiességei, mint a francia művek. Vallomások ezek a francia szellem­nek alapvető magatartásáról, arról, hogy az élet úgy ahogyan van is élvezhető, a mindennapok titokza­tosság nélküli világa is szép és érdemes benne élni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a francia művészet jobb, kvalitásban gazdagabb a többinél, hanem, hogy a mai ember beállítottságának ez az őszinte, semmit nem túlzó, de semmit nem is kendő­ző igazmondás felel meg legjobban a művészetben. * Az biztos, hogy a természeti jelenségek optikai képe minden normális szemű ember recehártyáján egyenlően tükröződik. Ezért fogadunk el egy jól megcsinált, éles, tiszta fényképet egyként objektív, tárgyias ábrázolásnak. A művész abból az optikai összbenyomásból, amit a természet visszatükröződése ad, azt választja ki, aminek a színe, formája, elhelyezése érdekli és gyönyörködteti. Ez érzéseket és gondolatokat ébreszt 14

Next

/
Thumbnails
Contents