Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
benne, melyek egész valóját hatalmukba kerítik, nem tud kitérni előlük s arra ösztökélik, hogy megpróbálja őket a meglátott időbeli és így múló jelenségen keresztül örökéletűvé tenni. Nagybányán van egy pár feltűnően kínálkozó motívum, melyeket jóformán minden Nagybányán megfordult festő megfestett. Ilyen például a Klastromrét és a Kereszthegy. A motívum, a téma, a hely azonossága ellenére sem készült ott két egyforma kép. Biztosan mindegyiknek a festője azon igyekezett, hogy a természetből azt adja vissza művében, amit látott és úgy, ahogyan ő látta. De az egyiket a táj monumentális hatása, a másikat az egyes dolgok térben való elhelyeződése, a harmadikat a színek összhangja, a negyediket a világítás, az ötödiket a vonalak játéka érdekelte, izgatta s késztette arra, hogy megörökítse azt, amit más ugyanúgy még egyszer nem fog meglátni. A festőnek nem is lehet célja az egész optikai kép visszaadása. Ezzel a szándékkal csak pontos, de lélektelen, íztelen és a nézőnek élményt nem nyújtó naturstudiumot lehet létrehozni. A képen nem lehet a színnek, a fénynek, a felépítésnek, a vonalnak, a tónusnak egyforma súlyt adni, nem lehet egyszerre részletességre és egységre törekedni. A művészet az alakításnál kezdődik. A festőnek az alkotásnál az optikai képből el kell hagyni mindazt, ami nem segíti elő az ő élményének kifejezését, s viszont hangsúlyozni kell azokat az elemeket, amelyek azt előmozdítják. Helytelen azt gondolni, hogy ha a festő az optikai kép minden részletét a legaprólékosabban megmunkálva átviszi a képére, ezzel fel tudja idézni a nézőben is az optikai kép adta látványt, hangulatot. A csupa kis részletmegfigyelésből, mintegy mozaikszerűen apró darabokból összeállított alkotás mindig nélkülözi a természet átfogó, egységes, magátólérthetődő összhangját. Ha egyes remekművek részleteikben meg is vannak munkálva, nem ez, hanem az egységük adja az értéküket. Ha nagyon sokirányú a megfigyelőképességünk, a természetről kapott benyomásunk többrétű, összetett. Nehezebb lesz a természet gazdagságát visszaadni anélkül, hogy a kép részletekbe ne fulladjon. Meg kell tanulni egységesen látni, egyszerre felfogni az egész jelenséget s nem sorjában végigtapintani a részleteket. Aki nem tudja egyszerre átfogva látni a természetet és a saját munkáját, sosem lesz jó festő. A kép nem úgy készül, mint a kézimunka, hogy egy befejezett részlethez mindaddig csatlakozik egy másik befejezett részlet, míg az egész el nem készül. A képnek intuícióval kell készülni, egyszerre átérezve, megragadva az egész problémát, az egész kompozíciót s egyszerre munkálva az egész képfelületet. Az igazi nagy mesterek műveikben mindig az összefoglalt egészet, mindig a lényeget adták. Sohasem egy kiszakított részletet. A természet sem egymástól független egységekből áll s ezért a jó kép mindig a hátterével, a környezetével, a levegőjével együtt adja a jelenséget. TERMÉSZET ÉS MŰVÉSZET A képzőművésznek csak két tanítómestere lehet: a természet és az elmúlt korok művészete. A természet mindig újabb és újabb feladatok elé állít, végnélküli bőséggel, kifogyhatatlanul ontja a megoldandó problémákat. Ha a művész a természetet botorán megtagadja, ha nem belőle indul ki, ha el akar rugaszkodni tőle s fennhéjázón azt állítja, hogy ő csak önmagából merít, csak a saját elképzeléseit követi, akkor tudat alatt, önkéntelenül már mások által megalkotott műtárgyak hatnak reá. Ezeknek a stílusát veszi át, valamelyik iskolához simul s nem alkot önállóan egyénit. A fantázia is csak a természetből ismert elemeket, fogalmakat, jelenségeket csoportosítja át — esetleg meglepően újszerű módon —, de a semmiből a fantázia sem tud teremteni. Hogyan tudhatna a festő, akinek éltető eleme az őt környező világ optikai képe. Ebből alkothat, ezt alakíthatja, ízlése, adottsága, tehetsége szerint dolgozhatja fel. Ha van tehetsége, ha éles a megfigyelőképessége, jó a szeme, finom és érzékeny a színérzéke, akkor a látható világból olyat tud kiragadni és megjeleníteni, amit jóformán mindenki lát, de csak ő veszi észre s csak ő tudja belőle megteremteni azt az egyéni művet, mely a nézőt magával ragadja, gyönyörködteti, élményt nyújt neki. Az ilyen zseni, mint minden nagy egyéniség, önkéntelenül, akarata ellenére egész iskolát teremt maga köré. Sok követője akad s ezek több-kevesebb - rendszerint inkább kevesebb — tehetséggel gépiesen utánozzák s miközben továbbterjesztik, felhígítják és tönkreteszik a kapott jó hatást. A három Carracci tanítása szerint minden nagy művésztől el kell lesni annak legsajátosabb tulajdonságait s ezeket az eltulajdonított értékeket összegezve kell megteremteni a tökéletes remekművet. Rafaeltől a kompozíciót, Michelangelotól a rajzot, Tiziantól a színeket kell átvenni. Amennyire egyszerűnek és logikusnak látszik ez a módszer, annyira kivihetetlen, téves és nem célravezető. Az ilyen eljárásból csak modorosság, eklekticizmus születhetik. A természet megfigyelése nélkül, az eredeti élmény kizárásával nem lehet semmiféle őszinte, igaz hatást elérni. 15
