Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
vonalvezetése tökéletesen szabad és noha ugyanaz a motívum ismétlődik benne, még véletlenül sem találunk két egészen egyformát, sem teljesen szimmetrikusan elhelyezettet. Egy juhász-csinálta sótartón is az alakok, állatok szabadon való ötletes elhelyezése, az egész felület kötetlen megkomponálása ragad el. Népi motívumokat ábrázoló mintalapon vagy egy iparművészeti utánzaton a tulipánok és egyéb díszítőelemek, mintha körzővel, vonalzóval lennének vonva s centiméterrel kimérve. így elvesztik minden közvetlenségüket, üdeségüket, unalmas, semmitmondó üres, merev sémává válnak. Amit ma általánosságban népi művészetnek neveznek, hisznek, vesznek, terjesztenek és exportálnak, az már nem népi és még kevésbé művészet. Ipar ez, amely csak meggyorsítja a népi művészetnek a civilizáció elterjedésével megindult kipusztulási folyamatát. A modern közlekedési eszközök olcsósága teszi lehetővé, hogy a legeldugottabb faluban is a búcsúsok sátraikban árulhassák a jó ég tudja hol, gyárilag készült, „magyaros” motívumokkal kifestett, fényesre lakkozott különféle fa-dísztárgyakat, valamint a nefelejtses bögréket, melyek igaz hogy „porcollán”-ból vannak s így drágábbak és előkelőbbek a régi göröncsérek munkáinál, de bizony szépségről nem lehet velük kapcsolatban beszélni. Bele kell nyugodnunk, hogy nemcsak nálunk, hanem például az Európától elég messze fekvő Japánban is, a fehér ember gépi civilizációja lassankint kiirtja a sajátos népi kultúrát s ennek virágját, a népművészetet. Ami hamisítatlan emlékünk maradt belőle, becsüljük meg, s ha találunk olyat, mely a mai napig megtartotta érintetlen tisztaságát, azt ne karoljuk fel, ne csináljunk neki hangos propagandát. Hagyjuk békén, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy esetleg még megmenthessük. * A népek a civilizációt, a technikát könnyebben átveszik egymástól, mint a kultúrát, a művészetet. A civilizáció külsőség, eltanulható, de a kultúra belülről fakad, csak átélni lehet. Képtelen kívánság, hogy mi magyarok az itt, Európa közepén eltöltött ezer esztendő után, most turáni művészetet csináljunk. Ha felkerekednénk s visszavándorolnánk Ázsiába, az őshazába, lehetséges, hogy hosszabb idő múlva lenne keleti, turáni művészetünk, de lehetetlen Európában élni, európai módra gondolkozni, viselkedni, cselekedni, érezni s ugyanakkor ázsiai művészetet csinálni. Ez csupán megtévesztő lenne, őszinteség nélkül pedig nincs művészet. Az európai művészet különben sincsen nemzethez, fajhoz kötve: csinálta azt latin, germán, szláv egyaránt. Egy spanyolnál és egy hollandnál ellentétesebbet nehéz elképzelni s mégis mindkettő híven és igen eredményesen gazdagította az európai művészetet. A Rembrandt és Velasquez közötti különbség nem olyan természetű, hogy mindkettő kitűnően meg ne férne a nagy, átfogó, európai kultúrában. Ennyi különféle nemzet közül csak éppen mi ne tudnánk beleilleszkedni az európai összhangba? Büszkén hangoztatjuk, hogy a nyugat védőbástyája voltunk és vagyunk. Mit védünk hát, talán a nekünk idegen nyugati kultúrát? Szinyei „Majális”-a, Arany János balladái keletiek? Tagadjuk meg eddigi értékeinket, Petőfit, Berzsenyit, Paál Lászlót és a többit? Akkor nem marad egyebünk, mint pár elmosódó eredetű legenda, egy-két szép népdal és egy csomó népvándorláskorabeli szíjvég. ŐSTEHETSÉG Nagyon érdekes, de szomorú az utóbbi időben tömegesen felfedezett és felkarolt népi, úgynevezett őstehetségek sorsa. Többeket személyesen is ismertem s főként sok munkájukat láttam. Volt néhány igazán nagyon tehetséges is közöttük. Munkáikon a népi-témák különös, kedves elbeszélő hajlammal párosultan jelentkeztek. Azonban amint felkerültek a városba, kivétel nélkül, mind elvesztették eredeti, őszinte, közvetlen kifejezési módjukat; megszűnt munkáik hamvas frissessége. Tehetségük felőrlődött abban a meddő küzdelemben, hogy hazulról hozott sajátos látásukat összeegyeztessék az önkéntelenül magasabb rendűnek és ezért részükről is követendőnek érzett, a városban megismert művészi kultúrával. A legtöbb nemcsak hogy nem tudott kibontakozni, de igen szerencsétlenül kallódott el, vissza sem tudta már megtalálni az utat. EMBER ÉS MŰVÉSZ Az átlagon felüli emberek személye mindig foglalkoztatja a közönséget. A nézőt a színész, a kiállítás a múzeum látogatóját a festő és a szobrász, a hallgatót az előadó, az olvasót az író, mint ember is érdekli. Nem szólva a mindenütt pletykát szimatolókról, azt mondhatjuk, hogy az átlagember az alkotó személyén keresztül igyekszik közelebb férkőzni a mű megértéséhez. Éppen a hamis úton. Baudelaire és Villon művei művészi szempontból semmit sem veszítettek jóságukból azáltal, hogy alkotóik magánélete nem volt éppen követésre mél12
