Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
V. Sírjelölés - A fejfa története
Szattmári Jánosk’ fötül valofáják’ kifaragásáért............................................. - 75 Csontos Péternek Epitafiumra való sarok, és závár vasacskák csinálálásáért...................................................................................................................... - 50 Harangok meg vonásáért vagy fáradságért........................................................ - 85 T. Mocsi István Urk’ Predikállásért ’s búcsúztatásért....................................... 2 -T. Halász József Mester Urk’ Temetésre való ki menésért............................... 1 -Deákokk’ ’s, Gyermekekk’ hasonló kiemenésekért.......................................... 1 -Virrasztó Deákokk’3. f. szolgaiskolasokk’........................................................ 1 -Pesti Szabó Főit Josef mente. Dolmány, és Nadrág varrásért követ................ 3 60 Sua............................ 56 50 Az 1739-es adat nyilvánvalóan egyszerű sírjelre vonatkozik, amely annál is inkább állítható, mert egy szolgaember sírjára került. Ennek ellentéte Cseh Mihály nótáriusnak 1771-ben állított „főtől való fája”, amely - még ha tekintetbe vesszük is a harminckét esztendő alatt bekövetkezett pénzértékváltozást -, közel hétszer annyiba került mint a nincstelen Tóth Jánosé. Az „epitáfium” Nagykőrösön is fából készült, asztalos mesterember készítette, s véste rá a szöveget. Egyrészt tehát az epitáfium fából készült emléktábla volt, másrészt pedig ’emlékhely’ is lehetett, amit bizonyít az, hogy sarok és závár vasalást is vásároltak készítéséhez. A „metszett” epitáfium mellett állították a sírra a fej fát. A XVII. század első feléből Nagykőrösön ismeretes „fával felrótt temetés” és a XVIII. században ismeretes „epitáfium” között azonosságot tételezhetünk fel. Alapvető különbség azonban abban jelölhető meg, hogy míg a XVII. században fejfáról nem esik szó, a „fával felrótt temetés” önmagában volt epitáfium, a XVIII. században már olyan sírépítmény válik ismeretessé, amely „metszett” emléktáblát, azaz tényleges epitáfiumot és mellette fejfát, emlékoszlopot is magában foglal a rangos ember sírján. E vonatkozásban a sír, illetve sírépítmény - ha egyszerűbb formában is -, rokon vonásokat mutat a középkorban ismeretes rangos sírépítményekkel. A fejfa mint önálló sírjel már megtalálható a XVIII. század elején, amely a köznépi temetkezésben gyökeresedett meg, vélhetően a rangosabb, vitézi temetkezési mód hatására. Tehát, az epitáfium - mint rangosabb embernek kijáró sírfelirat, emléktábla - síijel funkciót is betöltött a mellette álló fejfával együtt. Az epitáfium az elhunyt dicsőségét volt hivatott megörökíteni, illetve hirdetni. Debrecenben Váradi Baranyai László 1793. július 21-én készíttetett végrendeletet. A rangos cívis temettetése felől így rendelkezett: „Temetésem alkalmatosságakor a prédikátornak rendelek 6 idest hat aranyakat a bajulator deákoknak 6 ides hat császár tallérát, az epitaphiumot vivő deák újaknak mindenikének egy egy kurta tallért, a két kántornak két aranyat, a kikisérő deákoknak 6 idest hat aranyakat és a temetésből hazajövetelkor házamnál tartandó torra 50 idest ötven Rhénes forintokat, a testameni executor uraknak hogyok hív fáradságokért 32 idest harminckét aranyakat...”299 Az epitáfiumot, fára festett szöveget a temetési menetben vitték, amely a sírjel funkcióját is betöltötte. A ceglédi református lelkész, Motsi Mihály 1814. januárjában halálozott el, és temetésével kapcsolatosan feljegyezték a következőket: „Végre a temetési pompát 299 RÁCZ István, 1983. 42. 87
