Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
V. Sírjelölés - A fejfa története
Eltekintve azoktól az analógiáktól, amelyek a rokon népek kultúrája alapján igazol a fejfákhoz hasonló sírjel-kultúrát, ki kell mondanunk, nem tudjuk, hogy milyen sírjellel emlékezett meg halottairól a korai évszázadok magyarsága. E kérdésben a régészettudomány nem tud egzakt álláspontra jutni, mert a honfoglalási, és kora árpád kori sírok feltárásból nem lehet konkrét sírjelekre következtetni, csak analógiák maradnak közvetlen bizonyításként. A keresztény államkeretek között élő magyarság sírjelölő szokására a korabeli történeti forrásanyag adhat választ. Különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk a római katolikus egyház szertartáskönyveinek. Az esztergomi érsekség először 1496-ban nyomtatta ki a korábbi szokásokat magában foglaló szertartáskönyvét Nürnbergben, amelyet a későbbi évszázadokban többször is megjelentettek.267 Az „Obsequale benedictionum opus eximium...” előírja, hogy a pap a holttestet szenteltvízzel hintse be és füstölje tömjénnel, majd ezt ismételje meg a halott mosdatása után is: „Ez után vigyék a tetemet a templomba, s a pap előtte tartsa a halotti misét és mondjon négy oratiot. Ezeknek befejeztével emeljék fel a holttestet s szállítsák zsolozsmálás mellett a sírhoz; a pap pedig a tetemet úgy a sírba bocsátásánál, mint a sírnak kővel vagy deszkával befedésénél ismét szentelt vízzel hintse meg és füstölje, nemkülönben e funkciónál a kijelölt antiphonákat, psalmusokat és oratiokat mondja el.”268 Az egyházi utasításból tehát kiderül az, hogy a kőlappal és deszkával borították le a sírt, amelynek be kellett töltenie a sírjel funkciót is. A sírok hasonló módon történő megjelölése - t.i. kőlappal -, általánosan elterjedt szokás volt Európában.269 Különösen nagy figyelmet érdemel a sírhant deszkával történő befedése, amely - mint a magyar katolikusságnál meglévő szokás - szintén általános jelenségnek tekinthető. Ez a mód - mint sajátos sírjel - a sírjelölés kulcskérdésének tekinthető. Alapvető kiindulási pont, mert a sírkövek, epitáfiumok irányába vezet el bennünket, de a fa sírjelek vonatkozásában is biztos eligazítási pontul szolgálhat. A sírjelölés kora középkori módjára értékes adatok állnak rendelkezésünkre. Ilyen jelentőségű például a Szent-Gallen kolostorának temetőjét ábrázoló rajz 720 tájáról. E szerint külön nem jelölték meg a sírokat, hanem a temető központi részén helyeztek el egy nagy keresztet.270 A temető központjában álló kereszt, illetve templom, kápolna szoros kapcsolatban állhatnak egymással. Mindkettő körül temetkeztek, azaz a kultikus jel, illetve építmény a sírjelölés vonatkozásában alapvető funkciót tölthetett be. Nem jelölték külön-külön - feltételezhetően - az egyes sírokat, a sírjel funkcióját a központi helyen áll kereszt, vagy templom, illetve kápolna töltötte be. Az 1496-os agenda által említett „kővel” és „fával” történő sírborítás elsősorban a templomban történő temetkezésre vonatkozhat. A középkorban általánosan a rangos embereket a templomban temették el. sírjukat kőlappal zárták le, vagy fával borították be. Emlékükre rangos síremlékeket készítettek. így például szarkofágot, vagy faragott vörösmészkőből készült sírkövet (egyik legrégebbi sírkő Kassáról ismeretes 1375-ből). A templom vagy kápolna körüli temetőben, a fallal körülvett cinteremben is elsősorban a rangosabb emberek temetkezhettek, de a köznép is kaphatott ott végső nyughelyét. A módosabb, rangosabb emberek sírjára szintén sírköveket állítottak - ilyen sírkövet ismerünk 1415-ből Tökölről,271 amelyet az Arany János Múzeum gyűjteménye őriz -, a köznépi sírokat általában jelöletlenül hagyták. Példaként szükséges megemlíteni, hogy Kolozsváron, a XVI. század második felében az óvári klastrombán és a körülötte lévő „kőkertben” temetkeztek. A kőkert elnevezés a sírkövekkel kapcsolatosan keletkezett.272 267 KIS Gergely-NAGY István, 1788. 154-155. 268 RÁTH György, 1891. 181-182. 269 Lásd HOFER Tamás. 1982. 270 BALASSA Iván, 1973. 235.; KOVÁCS László, 1982. 271 NOVÁK László, 1979. 236. 7. kép. 272 JAKAB Elek, 1888. 348. 82
