Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
V. Sírjelölés - A fejfa története
Szolnok, Gyula), s temetőikben a „gyauroknak”, a magyar keresztényeknek nem lehetett végső nyughelye.262 Arra is szükséges utalni, hogy a török hódoltsági területeken lutheránusok, evangélikusok nem éltek, csupán Erdélyben, Nyugat- és Felső-Magyarországon. Georgius Dousa XVI. század végi utazása előtt Nürnbergben tartózkodott, és ott ismerkedett meg a lengyel király követével, aki - uralkodója megbízásából - Konstantinápolyba készülődött. Dousa az ő kíséretéhez csatlakozott, s így jutott el velük Krakkóba, majd onnan pedig a Kárpátok külső részén haladva déli irányban, a szultán a székhelyérre, Konstantinápolyba haladt. Visszafelé a mai Bulgária felé vették útjukat, és így érintették - mint már részletesen szóltunk róla - Adrianopolist, a mai Edirnét. Minden bizonnyal az adrianopolisi temető látványa ragadta meg Jankovich képzeletét - annál is inkább, mivel őneki ismernie kellett a vitézi temetési pompát a magyar hazában s „aktualizálta”, magyarázatként felhasználta a korában (XIX. század vége, a XIX. század eleje) virágzó fejfakultusz eredeztetésére. Dousa leírásában nem esik szó reformátusokról, a helvéciai vallás követőiről. Annyit említ meg csupán, hogy még utazásuk kezdetén, Krakkótól hat napi járóföldre eső Leopolimban - egy jól megerősített római katolikus egyházi központban négy felekezetet (katolikus, örmény, görög és zsidó) talált, de protestánsok nem éltek ott, mert hittérítő munkájukat tiltotta a hatóság, távol tartották őket a várostól.263 Jankovich Miklós dús fantáziával idealizálta a török-magyar együttélést, és vallási türelmességük hangsúlyozása iróniája lehetett a XVII-XVIII. századi rekatolizációnak, ellenreformációs politikának. Mint utaltunk rá, a törökök ugyan nem avatkoztak a kiváltságos hász városok életébe, azonban a vallási türelmességük kétségbe vonható az általuk közvetlen megszállva tartott területeken - különösen a XVI. század második felében -, mint például Baranyában és Tolnában. A tolnai magyaroknak nem lehetett nyugtuk a törököktől. Sem a katolikusok, sem az ágostaiak, sem pedig a kálvinisták nem gyakorolhatták szabadon vallásukat a törökök zaklatásai miatt. Túri Pál tolnai református prédikátor feljegyzéséből világosan kiderül, mennyire elnyomták a magyarokat, mindenáron törökösíteni akarták őket. A törökök legcsekélyebb provokációjára válaszolva vagy megölték, vagy töröknek nyilvánították - körülmetélték -, mohamedán vallásra kényszerítették őket.264 265 Kétségbe vonható Jankovichnak az az állítása is, hogy - ha ugyan használtak egyáltalán egymástól különböző sírjelet a különböző vallási felekezetek -, a kálvinisták a törökök sírjelöléséhez hasonló jeleket tettek volna. Szükséges utalni arra, hogy kőből faragott turbános, és egyéb köveket helyeztek a sírra a törökök.263 Jankovich Miklós közleménye mindezek ellenére tudománytörténeti szempontból értékes. Dokumentálja a reformátusok között virágzó fejfaállítást a XIX. század elején, s ezt a szokást a törökökhöz kapcsolja, megteremtve a fejfa eredeztetés egyik hipotézisét. Jankovich közleménye, fejfa eredeztetése hatott a későbbi néprajzkutatásra is. A kutatók közül akadt olyan, aki feltételezte, hogy közvetlen török hatásra alakult ki a gombos fejfák típusa. A szentesi gombosfák vizsgálata kapcsán Csalogh József megállapította, hogy ezek a fejfák a törökök turbános sírköveinek hatására nyerték formakincsüket. Állítását azzal a történeti ténnyel igyekezett alátámasztani, hogy a XVII. század második felében török polgári lakosságot telepítettek Szentesre. Ok turbán alakú sírkővel jelölték sírjaikat, viszont a magyarok ezt nem cselekedhették, s ezért fából készítettek fejfát, amelynek gombos dísze a turbán hatására alakult ki.266 A különböző elméletek kapcsán joggal szükséges felvetni azt a kérdést, hogyan jelölte a keresztény magyarság sírját a Kárpát-medencében. Elsősorban is a köznép, nem pedig a rangos, katonáskodó társadalmi réteg. 262 Vő. KOVÁCS László, 1982. 263 DOUSA, Georgius, 1599. 13. 264 KATHONA Géza, 1974. 27-31. 265 A törökök sírjelöléséhez lásd BARTHA Júlia, 1998. 266 CSALOGH József, 1957. 203-311. 81
