Hann Ferenc (szerk.): Pest megyei autodidakta képzőművészek kiállítása. Szentendrei Képtár, 1987. augusztus - szeptember (Szentendre, 1987)

1У/Э nyarán Bécsben a Párizsi Magyar Műhely konferenciáján Kormos István, Béládi Miklós, Pomogáts Béla s a Művelődési Minisztérium képviselője jelenlétében bejelentették, hogy az az évi Kassák Lajos-díjat Haraszty István szobrászművésznek ítélték. Haraszty ekkor már határainkon túl is ismert művész volt. Egyik főművét (Fügemagozó) többször is kiállította, a kritika elismerő recenziókkal jelezte éberségét.

A díjat Haraszty nem vehette át. Kassák Lajosné felolvasta azt a táviratot, amit a „Hivatal” küldött a művészt invitáló meghívólevélre válaszul'. „Magyarországon ilyen nevű művész nincs.”

E történet jól példázza azt az anomáliát, ami a művész (vagy nem művész) megítélésében a hályogostekintetű bürokrata és a szakmai közvélemény között a mai napig feszül.

Vajon csak az a művész, aki esetleg végigbukdácsolva a főiskolát pecsétes papírral lohol az örökkévalóság felé?

Vajon Latinovits mérnök és nem színész? Németh László orvos és nem író? Bálint Endre, vagy a fiatalabbak közül Hencze Tamás nem festő? Évtizedünkben ezek a kérdések már anakronisztikusnak tűnnek.

Az autodidakta Bukta Imrét, mint nemzedéke egyik kiválóságát, főiskolát végzett kollégái választották meg a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának elnökévé. Aknay János magas szavazatszámmal választatott meg a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége szentendrei művészeti titkárának.

Díjak, sikeres hazai és külföldi kiállítások sora jelzi, hogy a szakma nem tesz különbséget a diplomázott, vagy a mesterségét önképzéssel elsajátító tehetséges művész között.

Noha a köznyelv hajlamos keverni az amatőr és az autodidakta fogalmát, nyilvánvaló, hogy míg az első minősít, az utóbbi csupán „állapot”, a kassáki értelemben értendő (hendikep-)állapot, melyben a hátrány előnnyé válhat, ha a tehetség felhajtóereje elég erősnek bizonyul.

Jelen kiállítás tehát olyan „professzionista” művészek friss müveinek bemutatására vállalkozik, akik önerőből jutottak el pillanatnyi státuszukba.

*

A kortárs magyar képzőművészet több ponton is különbözik az utóbbi évtizedek hazai művészetétől. Nincs egyedül üdvözítőnek kikiáltott stílus, a manipuláció (ha van is) sokágúbb és több gyökérből eredeztethető, a stílusdivatok múlékonyabbnak tűnnek mint korábban.

A spektrum széles. Valami megváltozott.

A világszerte zajló művészeti revolúció nem produkált olyan erőteljesen új irányzatot, mint amilyeneket a művészettörténet-írás a nagy korszakváltásokkor megszokott.

Minden folytatható és újrakezdhető.

A mozgások a stíluspluralizmus jegyében történnek. Jól megfér egymás mellett a klasszikus latinos érmészeti hagyományokra építkező Szabó Imre, a formát franciásan alakító Agócs Attila, az ősi totemisztikus motívumot a keresztény szimbolikával ötvöző Matyó(falvi) Gábor, vagy a tömbszerű elemekből szobrot komponáló Eöry Emil.

Barnóth Zoltán játékosan komoly grafikai lapjai, a sík, a formák, a színek konstellációit kulturáltan „vizsgáló” Somogyi György, a hol szigorúan (Ikon), hol lirizálóan (Elmozdulás) fogalmazó Kéri Mihály a közelmúlt grafikai-festői problematikájának folytatását vállalják fel, csakúgy mint az irracionális témák iránt érdeklődő Őrei József.

Másféle módon kötődik a misztikumhoz (elsősorban a keleti filozófiához) a rendkívül szuggesztív Csorba Simon, s egy „van is-nincs is” típusú XXI. századi fantasztikus - s nem kevésbé misztikus - világot fest meg Magyar Gábor.

A kollázst mint alkalmazott technikát használja Zaszlavik Jenő, mintegy ellenpontját adva Gavrilovits Sándor opuszainak, aki a mozaikszerüen felrakott apró papírapplikációkkal kifejezetten a táblakép irányába mozdul.

Guba István átírt fotói, tárgymontázsai ígéretek. Kiérlelt triptichonja a bemutatott müegyüttes kiemelkedő darabja.

Lipták Mihály először jelentkezik önálló munkákkal. Korábban „közös müvekkel” (Nádler Istvánnal, Aknay Jánossal, Keserű Ilonával) már több kiállításon szerepelt. Önálló művei ismerői számára nem okoznak meglepetést. A bravúros technika, a címadás szarkazmusa, fanyar szkepszise portrészerűen jellemzi az alkotói karaktert.

Tóth István expresszív festményei olykor közel állnak a manipulált fotóhoz. Témaválasztása meglehetősen különös; a brutalitás, a terror, az értelmetlen pusztulás gyakran bukkan fel sokszor sorozatszerűen, elemekből összerakott táblaképein. A szemlélőnek az az érzése, hogy eseményfázisokat, egymást követő kimerevített filmkockákat lát. Egyéni utat jár a grafikusnak, szobrász(?)-nak egyaránt kitűnő Bukta Imre, akinek akciói, videofilmjei, environment-jai, installációi ugyancsak jelentősek. Skálája a „lírai megjelenítéstől néha az abszurditásig” terjed (= Bán András). Témája a megszűnőfélben lévő (emberközeli) paraszti világ és az azt felváltó indusztriális (ridegebb, személytelenebb) falusi életforma közötti ellentét. Multimediális opuszai szubjektív látásmódjuk ellenére szociológiailag megalapozottak.

Lois Viktor plasztikáit hiba lenne összefüggésbe hozni a mobilszobrászattal, bár némelyik fantasztikus pszeudo-gépezete hangeffektusokat, mozgásokat is produkál. A gyökerek Marcel Duchamp-ig nyúlnak vissza, ám Loisnál a „talált tárgy” nem pusztán a frivol átértelmezéstől válik műalkotássá, sokkal inkább „egy talált tárgy megtisztításá”-ról (= Tandori), átkomponálásáról, új összefüggésekbe helyezéséről van szó.

Egyed László itt bemutatott minuciózus ceruzaraj