Hann Ferenc (szerk.): Pest megyei autodidakta képzőművészek kiállítása. Szentendrei Képtár, 1987. augusztus - szeptember (Szentendre, 1987)
zai a biztos rajztudást bizonyítják. Nem tudni, miért tartja fontosnak e szép, esztétikus, nem közlő, inkább leíró lapokat bemutatni a művész, amikor öt a szakma elmélyült, sejtelmes, finoman pszichologizáló vizuális-naplószerü munkái okán tartja jelentősnek. Győrffy Sándor az utóbbi években főképp szitanyomatokat állított ki. Pályakezdésekor festőként mutatkozott be, s most újra erőteljes, expresszív, a korai szakasz pszichedelikus felhangjait megőrző táblaképekkel jelentkezik, igazolva az oeuvre jó ismerőjének, Novotny Tihamérnak jóslatát: „valószínűleg ..'. nem fogja kibírni ecset nélkül az elkövetkezendő időben” (Új Vegyes - 1986.). A magyar művészet expanzionista korszakának meghatározó figurái voltak ef. Zámbó István, fe. Lugossy László és Wahorn András. Meghatározó figurák ma is, noha a helyzet egészen más. Az ok meglehetősen egyszerű: noha végigpróbálták a médiumkeresö periódusban a müfajtágítás szinte valamennyi lehetőségét, soha nem időztek sokat a pillanatnyi kordivatnál. Művészetük intuitív természetű, esetükben a személyes létforma és a művészi attitűd egybeesik. Ha mindenáron kontúrokat akarnánk húzni, különbözőségüket az adja, hogy ef. Zámbó a klasszikus szürrealizmusból, fe. Lugossy az ortodox dadaizmusból (Tzara, Breton, Michaux) merít, míg Wahorn nyers, „banálisán fennkölt” (= Novotny Tihamér) előadásmódja a nagyvárosi szubkultúrákkal, falfirkákkal, naiv rajzokkal rokonítható. Kellemes meglepetést jelentenek a fiatal kora ellenére érett, komoly festői kvalitásokat mutató Vincze Ottó táblaképei, melyek egyebek mellett azt bizonyítják, hogy a konstruktív hagyományokhoz, s a már befejezett, lexikon címszóvá vált hard edgehez is lehet nyúlni inspirációért. Ha kedvelnénk a merev stíluskategóriákat, azt mondhatnánk, hogy Aknay János, Bereznai Péter és Gubis Mihály friss munkái az új szenzibilitást, az új festőiséget felváltó (bár annak eredményeit nem tagadó) új geometrikus irányzathoz sorolhatók. Ám a három pályakép ismeretében bizonyosak vagyunk benne, hogy ez az újnak látszó, ám szintén korábbi, klasszikusnak nevezhető irányzathoz viszszanyúló stílusdivat(?) érte utol a három, saját törvényei szerint épülő életművet. Az átfedés tehát véletlenszerű. Nem a művész igazodik a jelenséghez; a viszony fordított. Aknay szikár, száraz konstruktív-geometrikus indulás után felismerte a székely rovásírás betűinek jelentéshordozó, ugyanakkor festői, grafikai „jel”-, motívumteremtö lehetőségét. Újabb művein ezek az antikalligrafikus jelek artisztikus, gazdag hátteret alkotnak. E festőién festett faktúrából „ugrik ki” a geometrikus ék, vagy ívalakú motívum, mely maga a téma, a művész közölnivalójának elvont, szimbolikus képlete (v. ö.: Nagy utazás, In memoriamsorozat). Bereznai tréfás, ironikus, a technika lehetőségein túllépő szitanyomatai után erőteljes, a gesztusra hangsúlyosan építő festményekkel jelentkezett. Újabb munkáin az érzékenyen festett háttér előtt a prekolumbiánus kultúra erősen átírt totemisztikus jelei ismerhetők fel. * Jelen kiállítás sokféleségével, stílusgazdagságával jellemzi a kortárs magyar művészet pillanatnyi állapotát. A közelmúltban Frankfurt am Mainban, Delmenhorstban (NSZK), Varsóban, Salzburgban bemutatkozott művészek anyaga a Szentendrén járó tárlatlátogató számára is hasznos tanulságokkal szolgálhat. HANN FERENC Am Sommer 1975 in Wien wurde es an der Konferenz der Zeitschrift „Pariser Ungarischen Werkstatt” („Párizsi Magyar Műhely“) in Anwesenheit einiger Literaten und des Vertreters des Kulturministeriums bekanntgegeben, daß den Lajos Kassák-Preis jenes Jahres der Bildhauer István Haraszty bekommen hatte. Bei dieser Zeit war István Haraszty ein bekannter Künstler, auch jenseits der ungarischen Grenzen. Ein Hauptwerk von ihm - „Der Feigenkernauswähler“ - wurde mehrmals ausgestellt, und die scharfsinnige Kritik über ihn war sehr begeistert. Jedoch konnte er den Preis nicht in die Hand nehmen. Frau Kassák las laut das Telegramm vor, das „das Büro“ auf den Einladungsbrief zu Haraszty als Antwort gab: „In Ungarn gibt es kein Künstler dieses Namens.“ Diese Geschichte gilt als ein hervorragendes Beispiel für die Anomalie, die auch bis heute herrscht, wenn die Bürokraten bestimmen wollen, wer Künstler sei. Ob Künstler nur jener sei, der, nachdem er schwerlich seine Studien abgeschlossen, mit gestempeltem Papier nach der Ewigkeit läuft?
