Hann Ferenc: Vaszkó Erzsébet (Szentendre, 1983)

Mindkét művészi mentalitás az időtlenségre (időtállóságra) törekszik, a könynyű diadalokat hozó felszíni vizsgálódás helyett a mélyrétegekben történteket kutatja, nem feledve a nyomhagyás fontosságát, akár egy madár nyomáét a hóban (= maradandóság a mulandóban), mely épp annyira illékony, mint örök.

Persze, mint minden másodlagos dolog, az értelmezés (így ez az értelmezés is) pontatlan.

A pontosságot maga a mű testesíti meg. Vaszkó Erzsébet képei belső minta után készülnek. Társakat ismernek, s nem példaadó mestereket.

Különös, de attitűdje André Breton és Max Ernst néhány, a művészet természetére vonatkozó megállapítását juttatja eszünkbe, főképp az egészen más pályát befutó Ernst-ét, aki epigrammatikus tömörséggel fogalmazva ezt írja le: „a festő szerepe: kivetíteni (azt), ami benne látható.” (Max Ernst: „Au-delá de la Peinture”, Cahiers d’Art, Max Ernst különszám, Paris, 1937.)

Vaszkó nem törekszik a valóság konvencionális leképezésére, noha újabb képein sem szakad el a tulajdonképpen a természetben is meglevő formáktól. Nem optikai élményeket közöl: festői egyéniségének, temperamentumának szűrőjén szivárogtatja át a látványt, csaknem fogalmi természetűvé teszi a köznapi, tárgyias témát.

Maga mondja egyhelyütt: nem érez lényeges különbséget a korai (lefestő jellegű) és az újabb (lírai absztrakt?, szürrealisztikus?) munkái között.

„Igazolásul” idézzük Hauser Arnold ideiIlő sorait: „A művészet racionális és érzéki elemei, absztrakt formaelvei csakúgy, mint optikai vagy akusztikai kifejezőeszközei, távolságot teremtenek az élmények szubjektuma és objektuma között; a művészet azonban egyformán keletkezik a távolságteremtés és a távolságok eltüntetésének szándékából.

A művészet nemcsak az irracionális élményre törekszik, törekszik egyben az élmények racionalizálására és organizálására is, és nemcsak a szellem kell neki, de kell a test is; ugyanúgy nem mondhat le a testről, mely a szellemet építi, amiképpen a szellemről sem mondhat le, melynek testre kell épülnie.” (Hauser Arnold: A művészettörténet filozófiája — Gondolat Könyvkiadó, 1978.)

A Hauser-féle teoréma meglehetősen pontosan világítja meg Vaszkó Erzsébet festészetének természetét.

A művész az individuum legtitkosabb, legbelsőbb mezőit járja be, de nem mond le arról, hogy viszonylag konkrét támpontokat adjon.