Hann Ferenc: Vaszkó Erzsébet (Szentendre, 1983)

Mindenkor érvényes piktúra az övé. Hiteles, tartalmas, önvizsgáló és önvizsgálatra késztető. Lebeg a realitás és a transzcendentális rejtvények határán.

Visszautal a személyes és történeti múltra, úgy, hogy ugyanakkor előre is mutat.

*

Vaszkó Erzsébet különös személyisége a hazai kortárs művészetnek. Viszonylag kis terjedelmű oeuvre-je nehezen illeszthető be a magyar képzőművészet nagy vonulataiba. Szuverén festőről lévén szó, soha nem másolt senkit, iskolához sem sorolható. Életművével kapcsolatban megemlíthető ugyan Gadányi Jenő, Nagy István, későbbi periódusát ismerve Paul Klee neve, ám ezek a mesterek inkább szemléletbeli rokonok, mintsem formaiak.

Vaszkó Erzsébet csendben építette fel sajátos festői világát. Noha a szakma (a művészettörténészek, kollégák) már korán felismerték kivételes tehetségét, a közvélemény alig tudott a festőről.

A magyar művészettörténetírás, művészetkritika olyan jelesei figyeltek fel Vaszkóra, mint Lyka Károly, Elek Artúr, Kállai Ernő (aki talán legfogékonyabb kritikusa volt a két háború közötti Magyarország modern művészeti törekvéseinek, hiszen tizenöt évig a Bauhausban dolgozott).

Tekintve, hogy művészettörténetírás az összevetési (besorolási) kényszer bűvöletében él, életművével kapcsolatban leírták a lírai konstruktív, a fantasztikum felé hajló, a mágikus szürrealizmus felé mozduló minősítéseket. Valamennyi tartalmazza az igazság magját.

A művész rendkívül ritkán vállalkozott önálló kiállításra. Soha nem kedvelte a nyilvánosságot. Egy 1978-ból származó nyilatkozata kitűnően jellemzi magatartását: „Az én ars poéticám egészen meglepő azonosságot mutat Mednyánszkyéval, bár ő egészen más nyelvet beszélt és más szinten, de ugyanolyan visszavonult, talán kicsit zárkózott is volt, mint én. A publikáció nem tartozik a festészetnek, a művészetnek a kelléktárába, az másodlagos dolog. Az alkotás felemelő emberi érzés, ami azon túl van az már legföljebb tartozék. A magam részéről nem tartom szükségesnek, nem is teszek az érdekében semmit.”

Éppen a művész és közönsége ritka találkozásai magyarázzák, hogy Vaszkó Erzsébet legutóbbi, 1979-es szentendrei tárlata revelációként hatott. A kamaraméreteket alig meghaladó kiállítás, melyet nem kísért hangos propaganda, egy