P. Brestyánszky Ilona - M. Várhelyi Vanda (szerk.): Kovács Margit gyűjtemény (Szentendre, 1981)

Kovács Margit kerámikus és szobrász egyéni, amellett sajátosan magyar művészete korszakot jelöl a modern magyar kerámia történetében.

Kibontakozása idején a vezető európai művészeti központokban alapozta meg tudását. 1928-tól kiállító művész. Pályája gyorsan ívelt felfelé, a harmincas évektől kezdve már az élvonalba tartozott. Külföldi útjának művészi tapasztalataiból és a magyar népművészetből sajátos formanyelvet alakított ki magának, amely a múló évtizedek során többször változott ugyan, de mindig jellegzetesen „kovácsmargiti" maradt. Fiatalságában alkotókedve sokoldalúságát különféle edények sora, reliefek, falképek, kisplasztikák és első korongoltf igurái bizonyították, melyeknek utolérhetetlen mestere maradt haláláig. Üde bájú Madonnái, a középkort és a bizánci mozaikokat idéző nyúlánk, esendő szentjei, magyaros zsánerfigurái a teremtés örömét, egy árnyaltan gazdag kedélyvilág életszeretetét árasztják magukból a felfokozott lüktetésű érzelmek egész skáláján. (Zsömlelány, 1933—34; Kisinas, 1934; Kuglófmadonna, 1938; Pólyázó Madonna, 1942; Salome, 1943—44.)

A felszabadulás Kovács Margit számára a szabadságot, művészete kiteljesedését hozta. Stílusa kialakult, a kerámiaművészet minden ágában kiemelkedőt alkotott. Munkásságában a figurális elem játszotta a főszerepet. Technikai, ábrázolásbeli nehézségeket nem ismert. Pazar bőségben sorjázó művei elismerést, hírnevet, évtizedekig tartó hazai és külföldi ünneplést és magas kitüntetéseket hoztak számára. Közönség és kritika az ötvenes évek óta elsősorban az ő műveit tartotta a magyar hagyomány és modernség megtestesítésének, a szocialista humánum mintaképének. Fogalommá vált alkotásai expresszív módon sűrített, kerámiába álmodott mesék —akár nagyméretű

falképeit, akár figuráit vagy reliefjeit nézzük. Művei társadalmi korrajzok a magyar faluról, a parasztok múltba tűnt életét és szokásait ábrázolják epikus bőséggel, gazdag, árnyalt érzelemvilággal, megindító nosztalgiával. Sokévtizedes művészi munkássága alatt egyéni ízű, de mindannyiunk számára ismerős világképet alakított ki, amelyet a látott élmények lényegéhez való hűség, az intimitás, a lírai realizmus és helyenként némi irónia jellemez (Flazafelé, 1952;Szüret, 1955; Falusi mulatság, 1958; Parasztlakodalom 1955.)

Szellemes, humoros lénye ontotta a 20—30 centiméteres korongolt figurákat, melyekben a falusi embert és a századvégi kispolgárt figurázta ki szelíd fricskákkal, éles pszichológiai érzékkel. (Családi fényképalbum, 1953; Leánykérés, 1948; Mátkapár, 1953; Zsuzsanna, 1955.)

Technikai virtuozitása főleg nagyméretű figuráiban mutatkozott meg. Ilyen nagyméretű korongolt figurákat kívüle senki sem készített, sem itthon, sem Európában. Első nagyméretű remeke a Szoptató (1948), melyet évek során számos társa (Kenyérszegő, 1952; Fonó, 1953; Párkák, 1958; Királyi kézfogó, 1969; Nefelejcskékszemű koldusasszony, 1970) követett. Nagyméretű figuráiban a szobrászi formálás, az emberábrázolás, a lélekállapotok rögzítése és a dekorativitás a legmagasabb fokon alkot szintézist.

Gazdag mesélőkedvének, kifejezőerejének jellegzetes megnyilvánulásai falképei, amelyek többféle technikával, különböző méretben készültek, zömükben az ötvenes években. Tárgyukat a korongolt figurákhoz hasonlóan a falusi életből merítik. Gyermekkori emlékképei elevenednek meg a piaci jelenetekben, a népszokások vagy balladák ihlette ábrázolásokban. Minden falképében újabb és újabb művészi problémák foglalkoztatták.