Molnárné Hajdú Margit: Vezető a Nagytarcsai Falumúzeum kiállításaihoz (Szentendre, 1977)
L A FALURÓL Nagytarcsa a fővárostól északkeletre fekvő település, amely határos Kistarcsával, Pécellel és Cinkotával. Szép fekvéséről, rendezett utcáiról, csinos házairól híres. Lakói a Gödöllői dombsághoz tartozó szelíd lankákon belterjes földműveléssel foglalkoztak a múltban is, most is. A Falumúzeumban őrzött réz kori, szkíta kori, szarmata kori régészeti leletek igazolják, hogy a község területe ősidők óta lakott. A X. századi magyar köznépi temető leletanyaga a honfoglaló magyarság itt élését bizonyítja. A XV. században a tárcsái Csík család birtoka. A falu neve a középkorban: Tarcsa. 1500-tól 1899-ig Csíktarcsa, a XX. századtól Nagytarcsa. Jelenleg a községben mintegy 2000 ember él. Az írott történeti források közül jelentős a XVI. századból ránk maradt több, részletes adóösszeírás, melyből megtudjuk, hogy a 150 éves török uralom alatt is élt a falu. A török kiűzése után így újratelepítésre nem volt szükség. Csíktarcsa lakói közül 1703-ban kilencen csatlakoztak II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához. A kuruc szabadságharc bukása után a falu lakossága nagyon megfogyatkozott. Ezért fogadta be maga közé a XVIII. század közepétől kezdve a Nógrád és Hont megyéből megszökött szlovák jobbágyokat, zselléreket. A település elvadult határát a magyar és csehszlovák földművesek közös munkával újra termővé tették. Akkori életüket Mária Terézia királynő 9 úrbéri kérdésére adott vallomásukból ismerjük. A XIX. században a község magyar lakosai a szlovák betelepülőkkel való összeházasodás révén beszédükben elszlávosodtak. Ruházatukban, szokásaikban inkább a magyar őslakossághoz idomultak. 3
