Molnárné Hajdú Margit: Vezető a Nagytarcsai Falumúzeum kiállításaihoz (Szentendre, 1977)
A félig megszáradt vásznat sodrófára csavarták, a mángorlóval az asztalhoz nyomva gurítgatták, úgy simították. A „paraszti munkaeszközök” című kiállítás megtekintése segített tájékozódni abban, milyen eszközöket használt a nagytarcsai földművesember a megélhetés és a ruházkodás előteremtéséhez. Ezek után érdeklődésre számíthat a népviseleti és a díszítőművészeti kiállítás is. Népviseletnek azt az öltözetet nevezzük, amelynek anyagát a nép maga termeli és a ruhát ebből maga varrja. De népviselet az is, amelynek anyagát gyári termékekből vásárolják, de szabását, varrását, díszítését a nép, vagy közülük való kis mesterember végzi. Ennek formája, díszítése, viselési módja vidékenként változik. Viszont az egy-egy faluban kialakult forma egyöntetű, és ott az szigorúan kötelező. íratlan törvény az is, hogy mikor, kinek, milyen ruhát illik felvennie. A nagytarcsai népviselet bői a fehérnemű és a felső ruhának számító ing a századforduló tájáig csakugyan a saját termelésű kenderből készült. A felső ruhákat gyárilag készült textíliákból varrták. A nők ruháját és a férfiak ingét, gatyáját minden háziasszony vagy nagylány el tudta készíteni. A hímzéshez a rajzolást is sokan maguk végezték, de ezt a műveletet gyakran bízták jóhírű íróasszonyokra is. A kivarrást viszont csak a legritkább esetben „adták” másnak. Annak megkönnyítésére, hogy be tudjuk helyezni az itt látható viseletét és díszítőművészetet hazánk néprajzába, álljon itt néhány gondolat a falu népének öltözködési szokásairól. Hazánk több vidékének népviseletével összehasonlítva megállapítható, hogy egyik legszínesebb viselet. A fényképek tanulsága szerint a múlt század közepétől a nők szoknyája rövidült. Ma csak térdhajlatig ér, így sikkesebb lett. Az akkori kevés flitter, gyöngy, csipke és zsinórdíszítést kiszorította a mind 26
