Molnárné Hajdú Margit: Vezető a Nagytarcsai Falumúzeum kiállításaihoz (Szentendre, 1977)

zel balra. Ekkor a bordával (rendszerint tengeri nádból készült) ütögetve tömöríti a szálat. Újra rálép a lábitóra, (pedál) most a nyüst a másik szálat emeli fel. Ekkor a bal kézzel visszaölti a fonalak között a vetélőt jobb kéz felé. A bordával tömörít, majd újra kezdi a műveletet. (Lábít, ölt, tömörít, lábít, ölt, tömörít.)

A szövőnő szövéskor cipőt nem visel, hogy a lábítót (pedált) jobban érzékelhesse.

A szövés-fonás Nagytarcsán a századforduló táján élte virágkorát. 1950 körül, a kendertermelés megszűntével ez sem folytatódott. Legjellemzőbb mintáik a csillagbeszövések. Színeik a lila zölddel, a piros zölddel, vagy a piros egymagában.

Szövőszék nem volt minden házban. Rendszerint egy-egy rokonságnak volt egy. Arra gondosan ügyeltek, hova kerüljön a szövőszék, ha meghalt az, akinél tartották.

A kész vásznat a patakba épített kispadon a mosófával „piec” ütögetve puhították, a napra terítve

Mosófa

fehérítették. A használatba vett vászon tisztítása is a mosófával történt. Ezt előző napon otthon leforrázott hamu lúgjával rendszerint fadézsában beáztatták, és tragacsra téve tolták ki a patakhoz.

25