Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)
MŰVELTSÉGI ELEMEK VÁNDORLÁSA - LOVAS KISS ANTAL: Két telepített falu a Kis-Sárréten (katolikusok a reformátusok között)
A hetvenes években a megyei szintű specializáció jegyében létrehozták a TBC-s tehenek Hajdú-Bihar megyei begyűjtő telepét a faluban, és ezzel a tehéntartás és a tejtermelés megszűnt Kórósszigeten. A település tejcsarnoka bezárni kényszerült. Ez teljesen visszavetette a település fejlődését. Kóróssziget voltaképpen gazdasági irányból számolták fel. Már a téesz összevonás jelentős csapás volt a lokális társadalomra, ám a gazdasági „kegyelemdöfésf'akkor kapta, amikor a beteg állatállomány megyei gyűjtőhelyévé vált. Mindez tovább fokozta az elvándorlást. Eredeti lakossága szétszéledt. Az ezredfordulóra már alig 50 lakosú volt a település. Debreceni és csökmői lakosok nyaralóivá váltak a kórósszigeti házak. Talán éppen a mesterségesen létrehozott identitás felszámolódása után keletkezett vákuumnak köszönhető, hogy a településen jelentős azoknak a száma, akik hétvégi háznak veszik meg az épületeket. Miközben Kóróssziget darabjaira hullott, Újiráz növekedett, ám ez is gondok forrásává vált. A második világháborút követően megszűnt a káptalani uradalom, így megszűntek a munkahelyek, a saját kicsiny földterületeik pedig nem tudták eltartani a lakosokat. A családok kinőtték a falut, Újiráz túlnépesedett, előfordult, hogy 3-4 család lakott egy házat. Megoldásnak kínálkozott, amikor 1946-ban a Dunántúlra „agitálták" a falu lakóit. Két településre költözhettek át a Baranya megyei Bárba és a közeli Bolyba. Kitelepített svábok földjeit és házait kapták meg a családos jelentkezők. A bári kirajzás közel ötven családot érintett. A Nagyvárad és a váradi káptalan elvesztése meggyengítette a település térségi pozícióját, ami maga után vonta a regionális, településközi konfliktusok fellángolását. A falu helyét a nagyváradi káptalan birtokán jelölték ki, református környezetben, így a telepített katolikus falu szigetként állt a református közegben. Már a telepítés előtt is sorozatos konfliktus forrása volt, hogy a káptalani birtokot református települések vették körül. Osváth Pál sárréti csendbiztos 1875-ben írt beszámolója szerint: „ritka év múlik el, hogy a káptalan asztagjátfel ne gyújtsák" a csökmői legények. 20 A környező falvak lakosai (Csökmő, Kornádi) ellenezték az új falu létrejöttét, mert az, az ő földigényüket korlátozza. Ezért többször megpróbálkoztak Újiráz felszámolásával, illetve visszaszorításával. Például a telepítéskor 16 szlovák család is Újirázra költözött. A magyarokkal betelepült szlovákok mássága csak jóval az asszimilálódásuk után merült fel, ám akkor sem mint lokális nemzetiségi probléma, hanem az 1947-es lakosságcserénél, a környező falvak erre hivatkozva szerették volna elérni, hogy Újirázt, mint szlovák falut, s mint a „klerikális reakció népnyomorító emlékét" kitelepítsék. Később adminisztratív úton, a körzetesítésnek nevezett település összevonás során került veszélybe Újiráz léte és identitása, amikor a Csökmő társközségévé válva fokozottan marginalizálódott. 20 OSVÁTH Pál 1875. (Második javított kiadás 1996.)
