Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MIGRÁCIÓ AZ ALFÖLDÖN - BAGI GÁBOR: Bevándorlók Szolnokon a XIX. század első felében, s szerepük a mezőváros életében

Az adatokból különösképp figyelmet érdemel a kézművesek létszámának aránylag jelentős száma és aránya, ami láthatóan magasabb volt, mint a jó 50%-kal nagyobb népességű Mezőtúré. Ez szoros kapcsolatban volt Szolnok kamarai városi helyzetével, illetve a Kamara földesuraságának sajátosságaival. I. A KAMARAI MEZŐVÁROS A XIX. SZÁZAD ELEJÉN Szolnok történetét meghatározta, hogy a város 1685-től a dualista korig a Magyar Királyi Kamara birtoka volt. Ez viszonylag kedvező helyzetet teremtett lakosságnak a földesúri terhek kedvező, egy összegben történő megváltására, sőt a határos kamarai puszták (Szentiván, Szanda, Varsány, Derzsigát) jutányos bérletére is. Ez azért is jelentős volt, mivel a város mintegy 20.000 holdas saját határa egyáltalán nem volt nagy, sőt még ennek jelentős része is a Tisza állandó áradásainak volt kitéve. Szolnok a Kamara igazgatásán belül a budai adminisztrációhoz tartozott. Ennek helyben 1848-ig négy intézménye működött: a harmincadhivatal, a vámhivatalok, a sóhivatal, valamint a kamarai tiszttartóság (provizorátus). Közülük idővel csak az utóbbi három maradt meg, mivel a XVIII. század második felétől a harmincadhivatal a provisoratusba olvadt be. Szolnokon a közvetlen földesúri jogokat a helyi kamarai igazgatás gyakorolta, a mezővárosi elöljárók megerősítésétől kezdve, egészen az új lakosok befogadásának engedélyezéséig. E három hivatal közül a XIX. századra a sóhivatal vált a leginkább meghatározóvá, minthogy a sószállítás tekintetében a város országosan, és a Közép-Tisza vidéken is meghatározó szerepet töltött be. Jellemző, hogy az 1830/40-es években legkevesebb évi 150.000 bécsi mázsa só haladt keresztül a Szolnokon nyugati irányba (főleg Dunavecsének), amelynek tárolását, elosztását, szállítását szervezni és adminisztrálni kellett.

9 A sószállítás Szolnokon nemcsak azért volt jelentős, mert számottevő hivatalnoki rétegnek és kisegítő személyzetnek adott munkát, megélhetést. A Tiszán szállított sóval (vagy attól függetlenül) jelentős mennyiségű fa is Szolnokra került. Az 1840-es években állítólag legkevesebb évi 100.000 db fenyőfa érkezett a folyón. A város a XIX. századra Máramaros vármegyétől Szegedig terjedő Tisza-szakasz sokak szerint legjelentősebb fakereskedelmi központjává fejlődött. így 1802-ben számos szolnoki lakos Bereg megyeiekkel létesített fakereskedelmi vállalkozásáról tudunk, míg 1840-ben Engel Sámuel az Ung megyei Szűrte helységből való izraelita fakereskedő pereskedett szolnokiakkal. Jellemző, hogy a fára épülő iparágak fejlődését időnként már egyenesen a fahiány akadályozta. így 1839-ben a 9 BOTÁR Imre, 1941.; BOTÁR Imre, é.n.; NAGY István, 1971.