Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MIGRÁCIÓ AZ ALFÖLDÖN - HALÁSZ PÉTER: Székelyek migrációja Moldvában

Ahogyan a jól tartott méhcsalád évenként újabb és újabb rajokat bocsát ki magából, úgy viselkedik az egészséges etnikum, a természetes módon és mértékben szaporodó faluközösség is. Különösen a kishatárú településeken telítődtek viszonylag gyorsan, és kezdték el a „fölösleges" népesség kibocsátását. Jó példa erre Szabófalva és néhány szomszédos település, mint Jugán, vagy a most már Gyéresnek nevezett Bírófalva. Belőlük szakadt ki Horlest, Valén, Balusest, Ploszkucén és még számos további falu népességének legalábbis egy része. A bojárok, az egyház, később pedig az állam különböző távoli térségekben való földjuttatással igyekezett oldani a földínség miatti feszültségeket, jól-rosszul lebonyolított telepítési akciókat szerveztek. Különösen az 1864. évi jobbágyfölszabadítás nyomán, majd a balkáni háborúkat és az I. világháborút követően került sor arra, hogy a harci kedv fokozására ígért földet követelő parasztok a bojári területek megőrzése érdekében távoli, ritkábban lakott, nehezebben művelhető térségekben kaptak helyet. A túlnépesedést földjuttatással enyhítő telepítési akciók sajnálatos következménye volt, hogy a „tömb csángóságból" „szórványba" kerültek nyelvvesztése, asszimilációja felgyorsult, s egy, legföljebb két emberöltő alatt elrománosodtak. Ilyenek voltak az 1920-as években, Jászvásár környékén létrehozott, vagy feldúsított lakosságú falvak, mint Focuri, Cioara, Dochia, Adameçti, melyeknek egykor magyar, ma már csak katolikus népessége részben a Román, részben a Bakó környéki csángó falvakból érkezett. A túlnépesedés miatti kirajzások kibocsátó települései természetesen megmaradtak, s általában erősebben őrzik a hagyományt - elsősorban a nyelvet -, mint kirajzásaik, hiszen mélyebbek a gyökereik. Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani Szabófalvát a belőle a XIX. században kiszakadt Balusesttel, Ploszkucénnal, vagy a XX. század elején létrejött Trajánnal. Hasonlóképpen az első „verekedés" (háború) utáni migráció eredményeként Bogdánfalvából kirajzott, előbb Újfalunak, most Nikolaje Balcseszkunak nevezett települést, továbbá Pusztinát és az 1920-as években innen települt Garofát; a Románvásár melletti Jugánból települt, s mára teljesen elrománosodott Jazu Porkulujt. Hogy a Moldvából a két világháború között a Fekete tenger mellé, Dobrudzsába szakadt Dobrudzsába került csángó új falvakat (Ojtoz, Kogalnicseánu) ne is említsük. Valamennyi utód-település nyelvhasználatának gyakorlata azt mutatja, hogy a kiszakadás nem tett jót hagyományőrzésüknek, identitásuknak. A nyelvvesztés folyamatát fékezhetik, a kiszakadás után is fennmaradó kapcsolatok, de ez elsősorban nem közösségi, hanem egyedi jelenségként érvényesül. A Pusztinából XX. század elején a Foksány melletti Garófára települt családok egy része búcsúkra, lakodalmakra, keresztelőkre még ma is viszszajár az „anya"-településre, s nem egy házasság létrejött ezekből a továbbélő kapcsolatokból. Sokra azonban nem voltjellemző ez a kapcsolat-őrzés, ők már az első nemzedékkel elvesztették egykori anyanyelvüket. De még a Fekete-tenger mellé, a Konstanca közelében, Lujzikalugárból, Magyarfaluból szakadt kirajzások is vi-