Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

ANYAGI JAVAK VÁNDORLÁSA, KERESKEDELEM - CSOMA ZSIGMOND: Erdélyi gyümölcs az Alföldön

Étkezés során a szárát és a csészeleveleket lecsípték. Önmagában gyümölcslevesként fogyasztották. Főtt és sült ételek mellé egyaránt tálalták. Gyakran használták puliszkához feltétként vagy húsok mellé köretként. ERDÉLYI CSERESZNYE A Széki cseresznye, vagy Májusi piros néven a Mezőségen, Kolozsvár, Szamosújvár környékén ismert és híres gyümölcs.

36 A legkorábbi cseresznyék egyike. Május végén - június elején érő, emiatt a szomszédos városokban Kolozsváron, Szamosújváron, Désen, illetve a közeli bonchidai vásárban jól eladható volt. Gyümölcse nem ropogós, kizárólag azonnali nyersfogyasztásra alkalmas, érése elhúzódó. Kis gyümölcsű, kis terméshúsú, „több a magja, mint a húsa", mondogatták viccesen. Alakja kicsit megnyúlt gömb, jellemzően hosszú kocsányú. Héja világos piros, vékony, éretten egy árnyalattal sötétebb. Termőképessége jó és rendszeres. Fája középerős növésű, vékony, lelógó ágrendszerrel. A Mezőség falvai között többnek az elnevezése is utalt a vidék gyümölcstermesztésének nagy múltjára. Ilyen falunevek például Északnyugaton Almásmái, északon Egres, Északkeleten Szászbongárd, a vidék közepe táján Mezőszilvás. Az alkalmas talaj, és enyhe éghajlat valamint a kedvező értékesítési lehetőségek alakították ki a gyümölcstermesztést. Mezőség északi területén két jelentős cseresznyetermelő település tett hírnévre szert, Bálványosváralja és Magyardécse. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első cseresznye adata 1570-ből ismert. Szék községből a XVIII. század közepétől már nagymértékű gyümölcstermesztésről számolnak be a korabeli híradások. Széken is, ennek az egykori sóbányászatáról híres mezővárosban az egykori erdők kiirtásakor többféle vad gyümölcsfát hagytak meg. Ugyanakkor a XIX. század végén pusztító szőlőgyökértetü (filoxéra) hatására a szőlők kipusztultak, ezeket a területeket hasznosították gyümölcsösökkel. A legelőkön, kaszálókon, szántókon gyökérsarjakról elszaporodtak a cseresznyefák, amik nagy értéket jelentettek. A XVIII. század végén, a közterületen lévő gyümölcssarjak nagy megbecsülésnek örvendtek. Ezeket ásták ki, és használták ültetésre. Az 1930-as, 1940-es években már többen oltottak ropogós cseresznyét. A harmincas években az EMGE (Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete) által szervezett tanfolyamokon ösztönözték az oltott gyümölcs, az oltványok termesztését, egyes gazdáknak egész csemetekertjük volt. Elsősorban friss gyümölcsként értékesítették, Bonchida, Kolozsvár, Dés, Szamosújvár vásárain, piacain, illetve a legjelentősebb a bonchidai Péter-Pál napi (június 29.) nagy vásáron. Olykor 30 szekér cseresznyét is el tudtak adni, főleg a 36 Leírója. Csorna Zsigmond