Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

ANYAGI JAVAK VÁNDORLÁSA, KERESKEDELEM - FODOR ISTVÁN: Prémkereskedelem, művészet, hitvilág (Kereskedelem és hatása őseink korában)

vészét Etelközben már szinte teljesen kiforrott.

159 A korábban készült magyar tárgyak azonban sokkal nehezebben ismerhetők fel. Arra is gondolnunk kell, hogy a keleten ismert magyar jellegű készítmények a Baskíriában maradt magyarok műhelyeiből kerültek ki, márpedig itt nyilvánvalóan más volt a művészi fejlődés iránya, mint az etelközi magyarság körében. E kérdésekben még csak tisztulni kezd a homály, sok-sok kérdés vár még válaszra. IV. A fentebb elmondottakkal szöges ellentétben áll az a felfogás, amelyet igen ambiciózus fiatal kollégánk, Langó Péter fejtett ki nemrég, igen éles bírálatban részesítvén az előbbiekben említett kutatókat, mindenekelőtt László Gyulát.

160 Nem a szerző bántóan kezdetleges érvelése, szakmai tévedésektől hemzsegő írásműve érdemli ki, hogy e dolgozatban cikkének figyelmet szenteljünk, hanem főképpen az, hogy olyan „kutatói" stílust és magatartást tükröz, amellyel Langó Péter - sajnos - napjainkban nem áll egyedül. A nem szakmai folyóiratban napvilágot látott dolgozat (ahol szakember nem lektorálta) lírai címet kapott, ami könnyed esszét sejtet, ám az olvasót lábjegyzetekkel - fölöslegesen - túlzsúfolt, százféle irányba elkalandozó tanulmány várja. (Mintha a szerző itt akarta volna a világ, de legalábbis a régészet és őstörténet minden problémáját megoldani.) Az elején, igaz, még valóban könnyed hangvételű mondatok sorakoznak arról, hogy Pulszky Ferenc kikkel kvaterkázott híres szalonjában, például a kor „kiemelkedő történészé"-vel, Marczali Henrikkel. Mit mondjak? Ha Langó Péter elolvasta volna Marczali elképesztő zagyvaságait a honfoglalókról a millenniumi „tízkötetes" első kötetében, lehet, hogy nem írta volna le e sorokat. Ezzel szemben jól megkapja a magáét a kor talán legjelesebb régésze, Nagy Géza, aki Pulszkyval együtt majdnem hazaárulóként szerepel a szerző mástól, szolgai módon átvett értékítélete szerint. (Ugyanakkor tudnia kellene, hogy Nagy Gézát Habsburg-ellenessége miatt a Nemzeti Múzeumból az akkori „végekre," Sepsiszentgyörgyre száműzték.) Hogy miért e szigorú igazságosztó hevület? Nem kell rajta sokat töprengeni, elég kissé előre lapozni a cikkben. íme: „Alois Riegelnek a XIX-XX. század fordulóján publikált kutatási eredményei újra a kutatás kiindulópontjává válik, s ezúttal ma már nem egy keletreferens, hanem egy késő antikvitás-központú szemlélet jellemzi a kutatást." (92.) A szóismétléssel és germanizmussal terhelt, pongyola és tudálékos megfogalmazású mondat azt jelenti, hogy Riegel százéves salabakterével vágja orrba a szerző mindazokat, akik netán úgy vélik: honfoglalóink ré159 PRICHODNUK - CHURILOVA 2002, 189. 160 LANGÓ 2006.