Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)

Az aszódi latin iskola és az algimnázium története (1728-1912)

A tanítók, tanárok nyelvtudása mai mércével mérve lenyűgöző. Miután a tanítás nyelve Aszódon kezdetben szlovák és latin, e két nyelvet tökéletesen ismerniük kellett. A német ajkú iparosok, kereskedők nagyszámú betelepülése után a német nyelvet is ismernie kellett a pedagógusnak. A magyar nyelv ismerete csak a XVIII. század végétől volt elengedhetetlenül szükséges mind a tanításban, mind pedig a helyi (városi, egyházi) közéletben. Természetesen mindez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy már a XVIII. században működő oktatók is beszélték a magyar nyelvet. Összegezve tehát: a XVIII. században az oktatóknak minimálisan három, a XIX. században pedig négy nyelv ismerete kellett az aszódi latin iskola tanári állásának betöltéséhez. A „három nyelvű" Aszódon, még az elemi iskola tanítóinak is - a magyaron kívül - ismerni kellett a szlovák és a német nyelvet, ezek tudása nélkül ugyanis nem alkalmazták őket.

1 Az algimnázium tanárai Amikor 1863-ban két tanárral megnyitotta kapuit a latin iskola jogutódja, a négy osztályos algimnázium, a tanárokkal szembeni iskolai végzettség követelménye megnövekedett. Kezdettől fogva az egyik tanárnak lelkész képesítésűnek kellett lennie (lelkész-tanár), hiszen egyben kápláni (segédlelkészi) feladatot is ellátott; a többieknél pedig egyetemi végzettséget és tanári szakvizsgát követeltek. A lelkészekkel nem volt gond, ám a szaktanárok végzettségénél - évtizedeken keresztül - problémák mutatkoztak. Ez természetesen szorosan összefüggött a magyar pedagógus- (tanár-) képzés fogyatékosságaival. Ekkor még tanárképzők nem léteztek. A tudományegyetemet végzetteknek külön tanári vizsgát kellett tenniük, hogy pedagógusként dolgozhassanak. A helyzetet alapvetően az nehezítette, hogy az aszódi gimnázium, pontosabban az iskolafenntartó, csak a legminimálisabb bért tudta biztosítani az oktatóknak. Ezért aztán több éves, évtizedes gyakorlattal, tanári vizsgával rendelkező pedagógusok csak nagyon ritkán szerződtek Aszódra. Hosszú időn át a fiatalok, az egyetemet éppen elvégzett, ám tanári szakvizsgát még nem szerzett oktatók iskolája az algimnázium. Előfordult olyan tanév, hogy csak az igazgatónak volt tanári diplomája, a többi ugyan egyetemi végzettséggel, de csak segédtanári minősítéssel (és fizetéssel!) működött. Több tanár éppen aszódi tartózkodása idején diplomázott.

2 Az algimnázium tanárai esetében tehát nincsen szükség olyan vizsgálódásra, hogy milyen volt az iskolai végzettsége, mert végül is mindenki teológiát vagy egyetemet végzett. Ennél sokkal fontosabb kérdés az algimnáziumi tanárok aszódi tartózkodása idejének megvizsgálása. A megnyitás utáni időszakban, különösen pedig a teljes kifejlesztés idején, viszonylag megállapodott tanári testület működött az iskolában. Az 1880-cs évek elejétől, még inkább a középiskolai törvény megjelenése (1883) után az aszódi algimnázium helyzete egyre bizonytalanabbá vált. E másfél évtizedes időszakban ezért aztán igen sok tanár fordult meg az intézetben, alkalmanként még az igazgató ki(meg-)választása is gondot jelentett. Csak a századfordulóra szilárdult meg ismét, és most már végérvényesen a helyzet, különösen akkor, amikor az államsegély biztosításáról megkezdődtek a tárgyalások. 1 Asztalos 1978. 290. 2 Petry dolgozatában kiemeli, hogy Sárkány Imre „ az első, aki állami képesítést nyert. " Évkönyv 1900/1901. 31.