Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)
Az aszódi latin iskola és az algimnázium története (1728-1912)
Városi jegyző Vagyonos magánzó Aszódi működése idején halt meg Ismeretlen 1 fő 1 fő 2 fő 3 fő 3 % 3 % 7 % 10% Az elemi iskola és a latin iskola oktatói közül mindössze Steckl András züllött el (alkoholista lett) és Dianiska Ferenc keveredett erkölcsi botrányba (de már csővári állomáshelyén), a többi közmegbecsülésben futotta be életpályáját. Végezetül meg kell vizsgálni a tanítók, tanárok nyelvismeretét, mely szorosan öszszefüggött nemzetiségi hovatartozásukkal. A nemzetiségi kérdés a XVIII. században még nem volt a közgondolkodás tárgya. Szerepe a század végén és a XLX. század elején erősödött fel, és az 1830-as, különösen pedig az 1840-es években élesen, a politikai öszszeütközések mélységéig került előtérbe. Az evangélikusok döntő többsége ezekben az időkben a felső-magyarországi vármegyékben élt. Jelentős részükben szlovák parasztok és városi - elsősorban német ajkú - polgárok, illetve az ezekből a rétegekből származó értelmiségiek (főleg lelkészek, tanítók, kántorok) és azok leszármazottai. Viszonylag kevés nemesi család követte Luther tanait, ők azonban mint egyházuk világi vezetői annál bátrabban és lelkesebben védelmezték saját és hittestvéreik vallását. A XVII. században megkezdődő és a XVIII. században folytatódó belső migráció eredményeként érkeztek kisebb-nagyobb evangélikus csoportok a Duna-Tisza közére, Békés vármegyébe és a Dunántúlra. Gazdagította és egyben nemzeti jellegét tekintve színesítette ezt a népességváltozást a Német-Római Birodalomból betelepített és az osztrák örökös tartományokból deportált evangélikus német (osztrák) telepesek különböző nagyságú csoportja. Az aszódi evangélikus tanítók és tanárok jelentős többségének neve, származási helye azt bizonyítja, hogy szlovák és német anyanyelvűek voltak, ami azonban a soknemzetiségű Habsburg Birodalomban, ezen belül Magyarországon nem feltűnő. A nemzeti ellentétek élesedésének időszakában, vagyis az 1830-as, 1840-es években, melyet - többek között - éppen bizonyos evangélikus vallású, szlovák körök szítottak, az aszódi nyelvtani iskola élén Korén István állt. Bár Korén szlovák származású, amit sohasem tagadott, sőt büszkén vallotta magát annak, az aszódi középiskolában nem volt tere semmiféle nemzetiségi izgatásnak. A Podmaniczky család (bár alkalmanként „tót báróknak" is gúnyolták őket!) tagjainak józan egyházkormányzása, sőt mondhatnánk városvezetése, Aszódon a vallási és nemzetiségi együttélésnek liberális szellemű, toleráns állapotát eredményezte. Ami a városban általánosan elfogadott szabály, az érvényesült a latin iskolában is. így írt erről Elefánt Mihály: „...s mi Pesten nagyban létesítend, ez itt régen fenn áll és virágzik, evangélikus, református, római katolikus, zsidó gyermekek egymás mellett megférnek s egymást kímélni, szeretni tanulnak... " ] Nyilvánvaló: a vallási tolerancia a nemzetiségivel párosult, hiszen bizonyos vonatkozásban a kettő egymás függvénye. S amikor egy ízben olyan tanító került az evangélikus „kis iskola" élére (Masztics János), aki ezeket a gyakorlatban alkalmazott és elfogadott elveket s íratlan törvényeket felrúgta és szlovák nemzetiségi izgatásba kezdett, akkor az egyház felügyelője, báró Podmaniczky Lajos élve hatalmával, azonnal közbelépett és a presbitériumot a nemkívánatos személy azonnali eltávolítására szólította fel." 1 Egyházi és Iskolai Lap IV. évf. 11. sz. (1845. márc. 16.) : AEEI Protocollum - 1843. ápt. 18. jkv.
