Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)

A főgimnázium története (1912-1948)

utolják és az ellenállást leküzdjék. A hiba »aszodi« specialitás volt, ezt láthattuk idegenből jött tanulótársaink jobb felkészültségéből. " A tantestület tagjairól is szépen és meghatósan írt a szerző. Majd így folytatta: „De igazán nagy egyéniség csak három akadt. Dr. Osváth Gedeon igazgatónk filozófiát adott elő a nyolcadikosoknak, minket nem tanított... azonban ...mind a színműírás, mind a Petőfi kutatás terén maradandót alkotott. ... Dr. Oravecz Ödön latin-magyar szakos tanárunk és osztályfőnökünk vitt végig minket az I - VIII.-ig. Tudása, pedagógiai módszere, szigora, zárkózottsága, fanyar humora, iróniája, megközelíthetetlensége, puritán lénye alakját a titokzatosság fennkölt szférájába emelte. Szerény és modorosság nélküli volt. Még gúnynevet sem sikerült kivívnia, pedig nekünk Varga csak Kanász, Haberehrn csak Csiri, Karádi csak Papaj volt... Azt, hogy anyanyelvemen tűrhetően ki tudom magam fejezni, hogy némileg tudok helyesírást, hogy a rend szeretete belém épült, hogy jellemszilárdságra és tartásra törekedtem, ezért Oravecz tanár úr a »felelos« ". Végül a kedvencről, Nóvák Károly művész lelkéhez a legközelebb álló tanárról. Vélten Armandról így emlékezik: ,. Velten megtanította látni a fényt és az árnyékot... Az egészet és a részletet... A közeit és a távolt. A perspektívát. A képalkotás klasszikus szabályait, az ábrázolt valóság képi egyensúlyát. A forma- és arányérzéket. A színeket... A keze nyomán a mi báva krikszkrakszainkba értelem és arányosság, már majdnem szépség költözik. Behozza a rajzterem Budapestet, Wient, Münchent, Rembrandtot, Munkácsit, Lenbachot, az Operaházat, a Népművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot, az Alte Pinakotekát, a Kunsthhistoriche Múzeumot. Behozza az éneket, a hangszeres zenét, egy új, eddig ismeretlen világérzést hoz. új klímát teremt, új égtájakat mutat. A görögösök mindebből kimaradnak. A tanárok kimaradnak. A kívülállók kimaradnak...A többi tanár magyarázott és feleltetett. O beszélgetett velünk. És beszélt magáról is. Saját érzéseiről. Ez a bizalom azt jetentette, hogy egyenrangúnak ismer el. Ö tanár, nem is tanár volt, ő Velten volt. Osztálykönyv? Notesz? Feleltetés? O korrigált, mosolygott és bíztatott. " S legvégül nagyon érdekes, ahogyan iskolatársai közül néhányat bemutat nekünk. Közülük - felnőtt korban - a többség csak szűkebb körben maradt ismert személyiség, ám olyan is volt, akire egy egész ország figyelt. A szerző azokat mutatja be ..Akikkel valami titokzatos fonál összefűzött. Akiket bámultam és csodáltam. Akikben bámultam és csodáltam valamit. Mit? Akkor a bámulat ezt nem kérdezte ilyen nyíltan és szemérmetlenül. Ma már tudom: Ami nem én voltam, de vágytam az lenni. Bogy a és a két Stuller. Az én kisdiák éveimben a legnagyobb eseményt a felvidékiekkel való együtt diákoskodás jelentette. Amikor a Felvidék végérvényesen Csehszlovákia lett, tehát külföld, Pozsonyból, Selmecbányáról, Besztercebányáról átjött néhány diák, hogy a továbbiakban Aszódon folytassák tanulmányaikat. Bogya Géza, Stuller Gyula és Stuller Ferenc volt közöttük a három vezéregyéniség, akikre na úgy néztünk fel, mint ahogyan a görögök nézhettek föl az olymposi istenekre. Ezek már nem is diákok voltak, hanem az ismeretlenség ködéből előjött kóborló garabonciások, Enyed, Patak, Debrecen ősdiákjai a tógával és a gerundiummal. Mert ezek a selmeciek is kocsmáztak, kántáltak, éjszakázlak, udvaroltak...Amikor mi még este az ágyunkban térdelve imádkoztunk... Torda Két Torda volt, a Gyula és a Lajos, de Gyula volt a zseni. A legjobb tanuló és Aszód legjobb korcsolyázója. A legkiválóbb elme és a legnagyobb mókamester. Úgy hegedült, hogy még Velten is