Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)
Az aszódi latin iskola és az algimnázium története (1728-1912)
re - és talán éppen ezért - becsülete nem sok maradt a városban. Amikor aztán az 1862. január 6-i közgyűlésen az esperességi küldöttek jelenlétében a város jegyzője, egyben az egyház presbitere, Portier Lajos nagy beszédében részletesen ismertette Mikulás viselt dolgait, a közgyűlés határozatot hozott, hogy „...s nevezett és végromlásunkra törő lelkészünktől gyülekezetünket hova hamarább megszabadítani legszentebb kötelességünknek ismerjék. " Ezután Mikulás is belátta, hogy számára csak egy megoldás maradt: lemondani papi állásáról. 1 Jellemére és viselkedésére jellemző, hogy elköltözése előtt még „bosszút állt", nevezetesen a paplak tágas kertjében minden gyümölcsfát, növényt kivágott, kiszaggatott. Nem véletlenül időztünk ilyen sokáig ennél a témánál. Amennyire Mikulás „végromlásba" hozta a gyülekezetet, ugyanolyan veszélybe sodorta a nagyobb iskolát, melynek megszüntetésére (sok más hasonló helyzetben lévő középiskolával együtt) az önkényuralmi rendszer törekedett. Éppen ezekben a válságos esztendőkben kellett volna egységesen fellépni, összefogni az iskola megmentése érdekében, mely cselekedet az önkényuralom sötét korszakában nemcsak a kultúra mentését, nemzetmentést, hanem az egyházi függetlenség megőrzését is jelentette. Természetesen nem akarjuk az önkényuralom minden bűnét, az aszódi schola latina válságos helyzetét kizárólag Mikulás Dániel Edvárdra hárítani, ítélni fölötte nem a mi tisztünk, azt azért a tények alapján megállapíthatjuk: Mikulás - sajnos - behódolt a nemzeti függetlenséget leverő hatalomnak, annak készséges kiszolgálójává szegődött, esküjéhez méltatlanul viselkedett, gyülekezetét cserbenhagyta. E kitérő után nézzük a tényeket. Az aszódi latin iskolát az osztrák tartományokban 1850-ben, nálunk ideiglenesen bevezetett, majd 1854. december 16-án szentesített tanügyi rendelkezés, az Entwurf hozta roppant nehéz helyzetbe. A rendelkezés a korszak centralizációs és germanizáló kormánypolitikájának az eszköze volt, mely ekkor a magyarságból nagy ellenszenvet váltott ki. Mivel a tanügyi rendelkezés bevezetését hatalmi szóval intézték el, különösen a protestáns egyházak érezhették azt (teljes joggal), hogy az Entwurf sérti önrendelkezési jogaikat. Mindazonáltal tárgyilagosan azt el kell ismerni, hogy ugyanakkor ez a rendelkezés az európai normáktól elmaradottabb magyar középfokú oktatás színvonalának az emelésére, korszerűbbé tételére is törekedett. Az aszódi latin iskolának az Entwurf szellemében történő algimnáziummá fejlesztése - figyelembe véve a városban lévő viszályos állapotokat - megoldhatatlan feladatnak tűnt. Az 1850-es évek kezdetén - és még egy jó évtizedig - a legnagyobb problémát az egyház zilált anyagi helyzete jelentette. A forradalom és szabadságharc idején a megváltozott közállapotok, aztán a hadak vonulása jelentősen rontott az egyháztagok adófizetési morálján, melyet természetes védekezésnek is tekinthetünk a nagy szegénység miatt. Tisztázatlan körülmények is nehezítették a helyzetet. Ilyen volt az ikladi filiális gyülekezet szembehelyezkedése az anyaegyházzal. Az ikladiak ugyanis nem fizették meg sem a lelkésztanárnak, sem az aszódi tanítónak a kialkudott járandóságát mondván: nekik van saját templomuk, saját tanítójuk, ők inkább ezekre költik a pénzüket. Ezzel egy időben a Podmaniczky családban megindult anyagi romlás (báró Podmaniczky Lajos 1851-ben, 2 báró Podmaniczky Andor 1857-ben 3 jutott csődbe) 1 AEEI Protocollum - 1862. jan. 28. jkv. 2 Uo. - 1851. dec. 30. jkv. 1 Uo. - 1857. febr. 13. jkv.
