Schenk Lea szerk.: Szemtől szemben. XX. századi önarcképek, művészportrék és kettős arcképek a Szentendréhez kötődő festészetben. (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 4. Szentendre, 2005.)

Bodonyi Emőke: Kmetty János kései önarcképei

Ekkor készült két szénrajza: az egyik önmagát (Önarckép, 1967 k., kat. sz. 4.), a másik pedig a szeretett és tisztelt pályatársat, Baresay Jenőt ábrázolja (A festő - BarcsayJenő, 1967L, kat. sz. 71.). A két mű rokonságát, feltételezésem szerint összetartozását több minden indokolja: az azonos szén technika, a hasonló, majdnem azonos méret, a portrék egyazon beállítása (az egyik bal, a másik jobboldali háromnegyed profilja). Mindkét kép a művész hagyatékával együtt, 1976-ban került a szentendrei Ferenczy Múzeum tulajdonába. 1992 óta szerepelnek együttesen kiállítva Kmetty szentendrei állandó kiállításán. Egy másik triptichon formájú kompozíción is önmaga és Baresay a modell: a bal és jobb oldali részben Kmetty saját magáról készült portréja, középen pedig Baresay háromnegyedes profilja látható, kezében ecsettel és palettával.

4 Ezen kívül ismerünk még egy olajfestményt, amely szintén Barcsayt ábrázolja.

5 A két szénrajz személyesebb hangulatú mint az olajfestmények. Ez köszönhető a technikának is, és geometrikus színmezők sem osztják fel a felületet. A konstruktív szerkezet szikárságát kisebbnagyobb fehér krétafoltok lazítják. A szénrajzokat a hatvanas évek végén készítette, ami egybeesett nyugdíjazásának időszakával. Az, hogy Baresay Jenővel festi meg magát, nyilvánvalóan szellemi rokonságot tételez fel vele, ugyanakkor ars poeticus jelleget is ad a műveknek, mert összegez, és magában hordja Kmetty egész életét végig kísérő kérdését: mi a művész feladata. Ehhez most, élete alkonyán még egy kérdés társul: mindebből mit sikerült megvalósítania. Nem lehet véletlen, hogy Baresay Jenőt hegyes szakállal ábrázolja, ami Don Quijote-i karaktert ad az arcnak. Az ismert magatartástípus megidézése - az emelkedett lélek, és a jóhiszeműség megpróbáltatása - a művészlét sorsszerű felfogására utal. Kmetty mindvégig kritikával szemlélte önmagát, talán ezért is festett annyi önarcképet. „Minden igazi művész kora és társadalma szellemi értékének kifejezője" - írta 1934-ben A társadalom és a művész című írásában.

6 Mint láttuk, fiatal korában sokkal agitatívabb, társadalmilag is hasznosabb munkát tulajdonított a művésznek, gondoljunk csak az 1919-es toborzó plakátjára. Kései önarcképein a lelki tartalmakra utaló kettősség figyelhető meg: kiegyensúlyozottság és rezignáció. Az 1967-ben festett Kék önarcképén háromnegyed profilban látható a festő, kezét arcához emeli, a mérlegelés, töprengés testbeszédeként.

7 A tekintet tiszta, nyílt és kiegyensúlyozott, mint aki az átélt évek tapasztalatainak birtokában megtalálta életének és művészetének értelmét. Nem lett gyámoltalan vagy elesett, átkozódó vagy megkeseredett. Az arcvonásai nem estek szét, nem gyötörték meg az elmúlt időszak történései. 4 A kép fotóját őrzi a SzFM Adattára. Ltsz. 5815-96 5 Kmetty János: BarcsayJenő, mgt. (Eredetileg Dévényi Iván gyűjteményében). 6 Festő voltam és vagyok. Bp.Corvina.1976. 50. 7 Kék önarckép, karton, olaj, 56,5x4105 cm.J.b.l. Kmetty, SzFM Ltsz. 81.223 8 Festő voltam és vagyok, i.m. 74. 9

i.m. 75. 10 i.m. 75. " Szentendrei festő (Festő Szentendrén), 1968. o.farost, 44 x 62 cm, J.j.l. Kmetty, 12 i.m. Kovalovszky Márta bevezetője, 28. Az 1967 után festett képein a belső rezignáció, az elmerengés, a konokság különböző jeleit ismerhetjük fel. Mindennél többet mond az 1972-ben, 83 éves korában írott Önéletrajza. Rálátást kapunk arra, hogy a Monarchiában felnőtt, a forradalmakat, a két világháborút megélő, a szociálisan érzékeny és a társadalmi problémákra nyitott festőművész hogyan őrzi meg élete végéig belső tartását, és miképpen próbál választ adni az aktuális művészeti kérdésekre. Az emlékezés és a tisztánlátás, a gyermekkori emlékek színes és élvezetes leírása magáért beszél: elevenen él benne a múlt, családi háttere is hozzájárulhatott kiegyensúlyozott életszemléletéhez, másrészt a körülötte lévő világ megértésének szándéka mindennél jobban hajtotta. „Festő voltam és vagyok, annak minden követelménye szerint. Élményeim a pályám rögös útjain elsősorban a festő élményei. Túl az élet érzelmi és értelmi eseményein, a festő ember, hittel és csalódásokkal jobban telve, mint a polgár."

8 Érezzük, hogy öszszegez, - emlékezésébe szomorúság vegyül - de az összegezés képessége önmagában is belső értékrendet feltételez. Kmetty János az utolsó éveket a maga teljességében éli meg: hajthatatlanul elemez, fest és értékel. Utolsó alkotói periódusa a hatvanas-hetvenes évekre tehető. Elfogadta, hogy az absztrakciót sok festőművész „a festészet szükségszerű fejlődésének tekinti...", de általános etikai elvárásként hozzátette: „Itt is a tehetség, az ösztön és az emberi magatartás az irányadó."

9 Bár készített néhány non-figuratív üvegkompozíciót, illetve kollázst: különböző színű, és alakú üvegdarabokat, gombokat ragasztott üveglapra, vagy illesztett betonba, az absztrakciót nem érezte megfelelőnek művészi elképzelésihez. „Én már nem lettem absztrakt. Az ábrázolás is rengeteg élményt ad. Oda vagyok elkötelezve."

10 így fejeződik be az 1972-ben íródott Önéletrajza. Nem annyira vívódó és töprengő, inkább józanul analizáló, és konklúziókat levonó művész gondolatai ezek, aki hivatását programszerűen is megfogalmazza. A hatvanas-hetvenes évekbeli képeiből a visszavonultság érzete árad, kizárólagos témája a szentendrei lét. Szentendrén sétáló, szemlélődő, alkotó embereket fest, akik csendes, békés életet élnek. Közöttük él maga a festő, akinek most ebben a környezetben kell teljesítenie feladatát. Elhivatottság sugárzik ezekből a képeiből is, de már egy nagyobb egység részeként látja önmagát. A kép fókuszában, a prizmarendszer centrumában festőállványa előtt áll a festő Szentendre című képén.

11 „Ő az egész rendszer vonatkoztatási pontja, félig benne a kristálygömbben, félig kívüle, résztvevőként és külső elemzőként egyaránt."

12 Ltsz. 74.11 36