Schenk Lea szerk.: Szemtől szemben. XX. századi önarcképek, művészportrék és kettős arcképek a Szentendréhez kötődő festészetben. (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 4. Szentendre, 2005.)

Bodonyi Emőke: Kmetty János kései önarcképei

BODONYI Emőke KMETTY JÁNOS KESÉI ÖNARCKÉPEI Kmetty János (1889-1975) azon XX. századi magyar művészek közé tartozik, akinek egész életművét (és életét) végig kísérik az önarcképek. Egykori tanítványa mondta róla: „Soha senki a magyar festők közül nem nézett annyit tükörbe, mint ő."

1 Megfestette magát a fiatalság kereső-lázadó éveiben, a megállapodottság higgadtabb szemléletével, és az öregkor bölcs, néha ironikus felhangjával. A legkülönfélébb pozícióban láthatjuk őt festményein, grafikáin egyaránt: ülve, állva, asztalra támaszkodva, tudósként, munkásként, sárga, kék, lila kalapban, cilinderben, szigorú tekintettel vagy éppen nevetve, tágra nyílt kék szemmel, festőállvánnyal, szentendrei házakkal, templomtornyokkal. Nem nárcizmus, önszeretet miatt foglalkozott ennyit saját arcával, nem is annyira a modell kéznél lévősége, ingyenessége miatt. Fáradhatatlan alkat volt, rendkívüli következetességgel és analizáló hajlammal vette birtokba a környezetét, emiatt tudatosan szűkítette az általa kutatott területet: „Innen érthető a kimeríthetetlen csendéletváltozatok, önarcképek, egyes alakok, kisebb enteriőr- és tájrészletek sokasága."

2 Önarcképeit áttekintve jól körülhatárolható egységeket fedezhetünk fel. A tízes évek elejéről származó képei a jövőt építő, tudatos cselekvéseket végző embertípust jelképezik, mint például Korai önarcképe, amelyet párizsi tartózkodása után, 1911ben festett.

3 Elszánt tekintetű, mindenre kész fiatalember néz vissza ránk. Kmetty a formákat szögletes, geometrikus síkokra és alakzatokra bontja, majd újraszerkeszti. A Nyolcak hatására Párizsban tanulmányokat folytató művészt hazatérése után hamarosan a lázadó szellemű fiatal művészek között találjuk, akik hittek a társadalmi változásokban, a művészet tanító-nevelő hatásában. Az idealizált jövő, a megépíthetőnek hitt új, tökéletes világ egyik fontos alkotója maga a művész. A művész helyének meghatározása a társadalomban mindvégig alapvető kérdés maradt Kmetty életművében, még akkor is, amikor a forradalmi szakasz után oly sok más művésszel együtt belső emigrációba kényszerült. Visszatért a legelemibb motívumokhoz: az őt körülvevő tárgyi világ elemeit, egymáshoz való viszonyukat elemezte. A megszerkesztett rendbe illeszkedő tájképei, csendéletei, önarcképei a tiszta egyensúly kifejezésének eszközeivé váltak. A tízes években készült portréin tanárra, orvosra emlékeztetve, a társadalom hasznos tagjaként ábrázolja magát, és megjelennek olyan a festői létre vonatkozó attribútumok mint a kezében tartott ecset, és paletta. A húszas években bukkan fel önarcképein a hegyes, csúcsos kalap, amely az utolsó évekig nélkülözhetetlen kellék marad, és megtéveszthetetlenül utal Kmettyre. Míg az első évtizedekben az önarckép még önállóan szerepel, a harmincas évek közepétől jelennek meg azok a csendéletek, amelyekbe a festő belehelyezi saját önarcképét. Ezek zárt, lekerekített mikrokozmoszok, amelyeknek szükségszerű hozzátartozója a festőt ábrázoló festmény, majd az ezt felváltó tükörből visszanéző művész képe. Ez a képtípus a negyvenes-ötvenes évekre is jellemző marad, újabban műteremrészletekben fedezhetjük fel a művészt ábrázoló portrét, illetve egészalakos ábrázolását. A hatvanas évekre Kmetty megalkot egy egészen sajátos kompozíció típust. Kékes színnel átfogott, hosszúra nyújtott szerkezeti hálóban Szentendre válik fő témájává, az a kisváros, amelyet 1922-ben fedez fel magának, és ahová az 1930-as évektől rendszeresen visszajár. A kompozíciót kontúrral jelzett rombusz alakú, illetve romboid síkokra bontja. A figurák mögött vertikális és horizontális metszésekkel megrajzolt szentendrei házak és háztetők láthatók. Feleleveníti a tízes évekből ismert prizmás szerkesztést. Nemcsak a képteret bontja síkokra, hanem a táji elemeket, a városrészietet, az emberi figurákat is. Bonyolult geometriájú, figuratív képek egész sora keletkezik így. Mintha egy külön világ kelne életre, ahol a békés család, a sétáló festő, az egymás karjaiba kapaszkodó emberpár, a beszélgető embercsoport a főszereplő. A háttérben gyakran jelennek meg apró figurák: anya gyermekkel, kendős női alak kapával, hölgy napernyővel, vagy egy kék angyal. Egy előttünk pergő mozgófilm ünnepivé váló pillanatai merevednek ki. Ezt a békés hangulatot azonban átitatja a mindent átfogó, borongós kék árnyalata, amelybe a festő a kompozíciót öltözteti. Talán nevezhetjük ezeket szentendrei önarcképeknek is. A kép középpontjába mindig egy kiemelt figura szerepel: a festő, az építő, a munkás, az anya, illetve a család. Ebben a felfogásban ők valamennyien a társadalom aktív és nélkülözhetetlen szereplői. Kmetty a hatvanas években több, két- vagy három darabos művekkel kísérletezik, ezeket elsősorban üvegterveknek szánta. 1 Veress Sándor. Kmetty János emlékkiállítás. 2005. Szentendre, MűvészetMalom. Kiállítási katalógus. 5. 2 Kárpáti Aurél: Kmetty János festészet, in. Magyar Művészet. Szerk. Oltványi-Artinger Imre. XIV. évf. 1938. 52. 3 Önarckép, 1911. olaj, vászon, 38x28 cm, BTM Kiscelli Múzeum 35