Schenk Lea szerk.: Szemtől szemben. XX. századi önarcképek, művészportrék és kettős arcképek a Szentendréhez kötődő festészetben. (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 4. Szentendre, 2005.)

Verba Andrea: Stúdium vagy Ars poetica? – A festő és modell tematikai változásai Szentendréről nézve

törésvonalait. Ez a gyakran tiszteletreméltó, ünnepi kulisszák mögött jelentkező, fokozatosan széttöredező valóság a festő és modell közötti kapcsolatra is egyre inkább rányomta a bélyegét. Talán nem utolsó sorban a szigetszerű védettséget biztosító szentendrei életforma hozadékaként azon művészek alkotásait, ahol a festő modellje, egyúttal a művész társa is, a bensőséges kapcsolat különleges atmoszférája jellemzi. Czimra Gyula vagy Vörös Géza esetében - a kiállításon szereplő képek tanúsága szerint (Czimra Gyula: Az alkotó és felesége, 1932, kat sz. 39.; Vörös Géza: Feleségem és én, 1929, kat. sz. 38.) -, különös hangsúllyal értékelődött fel a művészsorsban osztozó, a művészi ars poeticával azonosulni tudó művészfeleség, mint inspiráló modell és testi-lelki támasz. Anna Margit Kettősportré (Anna Margit és Ámoslmre, 1942, kat.sz.4l

), vagy Vajda Júlia Kettősportré (Vajda Júlia és Vajda Lajos, 1942, kat. sz. 40.) című festményei a női lélek érzékenységével jelenítik meg férj és feleség ölelő karok ívébe foglalt, egymásnak elkötelezett, szinte egy testben összeforró kettősét. Művészházaspároknál, s ez különösen Anna Margit és Ámos Imre mély egymásrautaltságot tükröző kompozícióinál figyelhető meg, a kölcsönös nagyrabecsülés tükrében a nő, mint egyenrangú művésztárs, autonóm művészalkat vívta ki a kortársak elismerését is (Kelemen Emil: Ámosék, 1941, kat. sz. 37.).. Úgy tűnik, hogy az 1930-as és az 1940-es években a politikai és gazdasági helyzet miatt egyre erősödő társadalmi elszigeteltség érzésével szemben a társsal megosztható művészsors bensőséges tapasztalata vált a törékeny művészi egzisztencia egyik legfontosabb alappillérévé. A párkapcsolat támogató jelenléte az önportrék tanúsága szerint nemcsak inspirációs forrásul szolgált, hanem a bensőséges kapcsolat tükrében megszilárduló művészi önkép és identitás meghatározó elemévé vált. Jelen tanulmány terjedelmi okokból csak utalhat erre a társkapcsolatban is megnyilvánuló inspiráló erőre, de részletesebb elemzéssel nem tér ki az egyébként az antikvitástól kezdve nagy hagyományokkal rendelkező művészt és múzsáját megörökítő kompozíciókra, amelyek között éppúgy felfedezhetjük a festőt és modelljét, mint művészházaspárokat, hiszen ezek bemutatása a téma egy gazdag összefüggésrendszerű, önálló fejezetét képezi.

31 A hagyományos értelemben vett, aktstúdiumból kiinduló festő és modell együttesét tekintve azonban azt is elmondhatjuk, hogy a társadalmi elidegenedés fentiekkel ellentétes irányú hatása is megfigyelhető. A szigetszerű, bensőségesebbé váló személyes kapcsolatok ábrázolása mellett a festő és modell kapcsolatában is megjelenik a távolságtartó, a modellt és a kapcsolatot is tárgyiasító szemlélet. A konkrét stúdiumszerű akt fokozatosan veszít jelentőségéből, jelenléte egyre inkább testetlen, szinte csak jelzésszerű. Vörös Géza kompozícióin a modellre való „kép a képben" jellegű utalás a művészi magány és a mélyen átélt társadalmi elidegenedés élményének is kifejezőjévé válik. Szomorú szemű, szorongásteli önarcképeinek (Kalapos férfi/Önarckép, 1930 k, kat. sz. 21; Önarckép, 1935, kat. sz. 23.) hátterében bár mint a műterem díszkeretet érdemlő főművei, de már csak veszélytelen, könnyű „papírtigrisként" jelennek meg a korábban érzéki, kihívó női akt figurák. Jeges Ernő Önarckép női akttal (1939, kat. sz. 7 fjeimet viselő kompozíciója szigorúan két részre osztja a képteret. Az attribútumként pipát és ecsetet kezében tartó festő mögött szinte kalitkaszerű, szűkre szabott térfülkében jelenik meg az éppen vetkőző modell aktfigurája. Jeges festménye külsőségeiben látszólag zárványszerűen őrzi a húszas évekbeli neoklasszicizmus vonulatának szemléletmódját, de a szikáran modellált figurák szinte teljesen elvesztették plaszticitásukat, ugyanakkor festő és modellje végletesen eltávolodott egymástól. A korabeli női karaktert idéző, vetkőző modell alakja a belső inspirációt megszemélyesítő aktfigura helyére kerülve fojtott levegőjű, csaknem bizarr hatású voyeur szituációt teremt. Mindemellett - e csaknem anakronisztikusnak tűnő helyzet ellenére -, a természetben és műteremben való, modell utáni krokizás és festés a szentendrei művésztelepen dolgozó művészek számára mindvégig meghatározó, mindennapos tevékenység, a korabeli tudósítások szerint is büszkén vállalt, művészi életforma. Ugyanakkor világosan látszik, hogy - bár a modell utáni festés a harmincas évek szentendrei művésztelepén dolgozó művészek számára a közös munka elemi élményét jelenti -, az elkészült művek e tevékenység szerepét, jelentőségét illetően igen különböző felfogásmódról tanúskodnak. A szentendrei művésztelep hétköznapjairól leginkább llosvai Varga István olykor egészen szatirikus hangvételű kompozíciói alapján alkothatunk képet. A kint és bent, a szabadban és a műteremben egyaránt darabos szépségű formákkal érzékeltetett, fáradtan magukba roskadó modellek és a körülöttük állványaik előtt csaknem karikatúraszerű megfogalmazásban, pálcikafiguraként szorgoskodó művészek összképe egyfajta groteszk, a témát minden oldalról kíméletlenül körüljáró látleletként hat (Modell festőkkel, 1934, kat. sz. 12.; Festő modellel, 1934, kat. sz. 13.; Műterem a régi művésztelepen, 1934; Festőnő, 1934).

32 A szentendrei művésztelepet a nagybányai tradíciók elevenen tartásának szándéka hívta életre, de Nagybányától Szentendréig a festő és modell kapcsolatát megjelenítő alkotások igen hosszú utat jártak be. Nemcsak a festő és modell, de a kép és a valóság viszonyának értelmezése is meghatározó jelentésváltozásokon esett át. llosvai nyers darabossággal megfogalmazott sorozata ironikus távolságtartással szemléli a modellre fixálódott festők serénykedését. A művész ezzel a nézőpontváltással bizonyos értelemben az alaphelyzetből kilépve az egész rendszert vizsgálja, és élesszemű tárgyilagossággal teszi fel vele kapcsolatos szembesítő kérdéseit. 31

A téma izgalmas feldolgozását Id: Von Joachim Gaus: Ingenium und Ars - Das Ehepaarbildnis Lavoisier von David und die Ikonographie der Museninspiration, Wallraff-Richartz Jahrbuch 1974,199-228. Ezúton szeretném megköszönni Mazányi Juditnak, hogy a tanulmányra felhívta a figyelmemet. 32 llosvai Varga István: Műterem a régi művésztelepen 1934, v., о., 50x50 cm, J.b.l.: llosvai Varga I., SzFM Itsz.: 81.29; Festőnő, 1934,ч., о., 75x60 cm, J.j.l.: llosvai Varga I.934, SzFM Itsz.: 81.27. 31