Schenk Lea szerk.: Szemtől szemben. XX. századi önarcképek, művészportrék és kettős arcképek a Szentendréhez kötődő festészetben. (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 4. Szentendre, 2005.)

Verba Andrea: Stúdium vagy Ars poetica? – A festő és modell tematikai változásai Szentendréről nézve

VERBA Andrea STUDIUM VAGY ARS POETICA? A festő és modell tematika változásai Szentendréről nézve Tanulmányunkban azt a tematikus formában megjelenő változást kívánjuk nyomon követni, amelynek során a nagy hagyományokkal rendelkező, festő és modell kettősét ábrázoló kompozíeiótípus a két világháború között Szentendrén dolgozó művészek körében új, jellegzetes ikonográfiái elemekkel bővült. A modell szerepköre a tárgyalt korszakban is messze túlmutat a helyes anatómiai ábrázolást segítő aktfigura megjelenítésén. Azon túl, hogy önportré esetén a művész egyben önmaga modellje, elemzésünkben a modell szerepkörének tágabb értelmű megközelítésével szeretnénk érinteni azokat a határterületeket is, ahol modellszerepben tűnik fel például a művész társa, vagy a modellhelyzet áttételes kifejezőeszköze az önportré mellett megjelenő szobor, esetenként pedig az arcot eltakaró maszk. A hagyományos műtermi és szabadtéri beállításokat megörökítő kompozíciók között éppúgy találunk a külső, természeti táj és a belső természet, az egyéni karakter, vagy a művészi szerep és a személyiség rejtett összefüggéseit érzékenyen megjelenítő önarckép-variációkat, mint a művész és a múzsa találkozására utaló, szimbolikus alkotásokat. Hogyan jut el, s vajon eljut-e a festő és modell együttesét megörökítő, kezdetben tanulmány jellegű, esetleg egy-egy szoborral, maszkkal vagy csendélettel kiegészülő kompozíció az életművet emblematikus tömörséggel képviselő, ars poeticaként értelmezhető képtípusig? Hogyan veszíti el mindinkább jelentőségét a nemzedékek számára meghatározó, stúdiumszerű aktábrázolás? A teljesség igénye nélkül, de az előképek és analógiák figyelembevételével néhány jellegzetes mű bemutatásán keresztül szeretnénk körvonalazni azokat az alapvető összefüggéseket, amelyek a korszakban Szentendrén dolgozó művészek kompozícióiban felfedezhetők. Mindemellett fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a jelzett ikonográfiái motívumváltozások nemcsak a Szentendrén megforduló művészek alkotásait jellemzik. Úgy tűnik azonban, hogy néhány itt kibontakozó életmű esetén, így például Paizs Goebel Jenőnél, a témakörrel való folytonos és elmélyült foglalkozás olyan erőteljes hangsúlyt kap, ami a szélesebb körben nyomon követhető változások mellett is külön figyelmet érdemel. A kiállítás festő és modell kapcsolatát bemutató termének legkorábbi, 1910 táján készült darabja Perlrott Csaba Vilmos Önarckép szoborral (kat. sz. 27.) című alkotása. Perlrott Nagybányától Párizsig ívelő, Szentendrét közvetlenül csak a harmincas évektől érintő pályaképének különös szépségű, korai kompozíciója fauves-os vonásokat hordozó, erőteljes színkontrasztokból építkező önportré. A festményen szereplő, kisméretű, női aktszobor kecses ívű, szinte táncoló arabeszkje a tanítványi szerepet büszkén vállaló művész főhajtása a „vadak hercegének" nevezett mester, Henri Matisse nagyhatású aktkompozíciói előtt. Ebben az esetben nem pusztán hagyományos „önbemutató" önarcképről van szó, hiszen a fejét félrehajtó festő egyszerre vizsgálódó, kérdő és kihívó pillantással tekint a nézőre, miközben a nyújtózó akt szobrát gyengéden maga elé emeli. A kép mintha a Pygmalionlegenda tükörképszerű átirata lenne: a szobor csaknem hús-vér alak és mégsem az. A sötét háttér előtt megelevenedni látszó aktfigura a művészi invenciót megtestesítő géniusz, mezítelen s egyben még arctalan, mélyből felbukkanó megjelenítője.

1 Ugyanakkor a festő erőteljes plaszticitással formált, markáns arcvonásai szinte szoborszerű megjelenést kölcsönöznek az önportrénak. Ebben az európai festészetet jellemző, a szobor és festmény kapcsolatát forradalmian átértékelő időszakban a magyar festők közül Perlrott mellett a szintén Matisse-növendék Bornemisza Géza csendéleteinek is kedvelt, visszatérő motívuma egy-egy jellegzetes szobor vagy szoborcsoport. Perlrott festményének közvetlen párhuzamát a női torzót ábrázoló Műtermi csendélet szoborral Bornemisza szintén 1910-ből származó művében találjuk meg.

2 A magyar művészettörténetírás Perlrott és Bornemisza mellett a Nagybányán dolgozó neósok mozgalmának legradikálisabb képviselői között tartja számon Ziffer Sándort is, akinek portréja kiállításunkon Perlrott Csaba Vilmos Önarckép Zifferrel és almákkal (1910-es évek, kat. sz. 26.) címet viselő festményén mély, belső összehangoltságról tanúskodó barátságképben jelenik meg. A büsztként, az az szobor formájában feltűnő önarckép ebben a különös modellhelyzetben az antik portrék világát is megidézve, finom iróniával és egyben Érdekes párhuzamnak említhetjük Perlrott Csaba Vilmos 1914 körül készült Fürdés után című festményét, amelyen a szoborcsoport és felöltözött kísérőfigura társaságában megjelenő aktfigura tartása (kontraposzt és fej fölé emelt kar) meglehetősen emlékeztet az itt ábrázolt szoborra. Repr. in: Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából, Magyar Nemzeti Galéria, 1996. március 14.- október 20., kat. szerk.: Csorba Géza-Szücs György, Budapest, 1996., 254., Kat. 373. „Perlrott képein gyakran feltűnnek olyan csendéletrészletek, amelyek különállóan is az aktábrázoláshoz sorolhatóak, ugyanis előszeretettel festett meg aktszobrokat."- írja ZwickI András tanulmányában. ZwickI András: Nagybánya és az aktfestészet. In: Nagybánya művészete, i.m., kat. 255., 263. '• Bornemisza Géza: Műtermi csendélet szoborral, 1910, v., о., 65x70 cm, mgt. Repr. in: Pápai Emese: Bornemisza Géza festőművész fauve-os korszaka, Művészettörténeti Értesítő 2002/3-4., 317., 11., 12. kép. A tanulmány szerzője Matisse iskolájának hatása kapcsán állítja párhuzamba a fent említett két művet. 27