Schenk Lea szerk.: Szemtől szemben. XX. századi önarcképek, művészportrék és kettős arcképek a Szentendréhez kötődő festészetben. (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 4. Szentendre, 2005.)

Schenk Lea: „Kép a képben” – XX. századi önarcképek és kettős portrék a Szentendréhez kötődő festészetben

plasztika imitativ megjelenítésének igénye egy táblaképen, feltehetően összefüggésben van azzal a XX. századi művészetben mutatkozó jelenséggel, hogy a két dimenziós táblakép síkjáról az 1910-es évek után a plasztikára tevődött át a hangsúly. Werner Hofmann felismerése szerint a műfajhatárok zártságát megkérdőjelező forradalmi problémafelvetés volt a festészetben „a tízes évek elején, a plasztika irányában végzett hídverés",

12 mely folyamat során nemcsak bizonyos műfajok, hanem művészeti ágazatok egymásbaáramló szintézise is lehetővé vált. A térbeli tárgy - e problémafelvetésben - ettől az időszaktól kezdve már nem a kétdimenziós vászonsíkon való virtuális leképezhetősége alapján volt érdekes egyes művészek vagy bizonyos művészeti irányzatok képviselői számára, hanem valós objektivitásában, háromdimenziós kiterjedtségében, az anyag térbeli létezési formájaként. Azoknál a festőművészeknél viszont, akik továbbra is a virtuális térképzésnél kívántak megmaradni, e jelenség tematikus szintre tevődött át, azaz ők a táblakép síkjának háromdimenziós megnyitása helyett virtuális formaképzéssel vonták be a háromdimenziós plasztikát a kétdimenziós képi világba. A festészet és szobrászat lehetséges kapcsolódási pontjainak keresése és megtalálása számukra a táblakép síkján csak a „szobor a képben" eljárással válhatott valóra, mely során gyakran illúzionisztikus technikával jelenítették meg az ábrázolt háromdimenziós szobor plasztikusságát. A szobor többnyire kicsinyített modellként került be a kétdimenziós kép terébe, úgy ahogyan arra Tolnay Károly már némely XIX. sőt már korábbi, XVII. és XVIII. századi képpel kapcsolatban is felfigyelt, amikor a „szobor a képben" motívum többé már nem a főtémát magyarázó szerepkörben van jelen, hanem „a modellnek szolgáló, feltételezett helyiségben látható tárgyak realista másolata"

13 lesz. A többnyire integrált kópiaként előforduló „szobor a képben" motívum művészi alkalmazási metódusainál azonban nincs kizárva a főtémát magyarázó szerepkör és a szimbolikus értelmezés sem, csak a XX. század első felében ez az beillesztett szobor többnyire a művész számára modellként szolgáló plasztika kicsinyített másaként, tárgyi csendéleti motívumként jelenik meg a táblaképekben. Kmetty és Gadányi kubista tanulságokat integráló, elemzett kompozícióiban a képi motívumok egy része ambivalens módon értelmezhető. A transzparencia egy-egy motívumnál válik fontossá: Gadányi kristálypalackjánál éterivé finomul, Kmetty üres képkereténél pedig anyaghoz kötöttebben valósul meg. A térábrázolás szempontjából Kmetty e képénél jobban kötődik az enteriőrből elvonatkoztatott háromdimenziós téri szkémához, míg Gadányi absztrakt térkoncepcióig jut el. Kmettynél a portrét többféle tárgyi elem egészíti ki, Gadányinál viszont egyetlen csendéleti motívummal, egy kristály-palackkal társul tükörbeli önképmása. Juan Gris-пек stiláris analógiaként is értékelhető Palack és pohár (1914) című kubista csendéletén

14 hasonló formájú palackot látunk, mint Gadányi önarcképe mellett. A spanyol művész megoldásában azonban a transzparencia ellenére is jobban hangsúlyozódik a kékes színű tárgy anyagi mivolta, míg Gadányinál a fehér kristály-palack nemcsak éterivé, hanem szinte ideaszerűvé válik a művész önarcképével együtt. Korner Éva szerint ezen a kompozíción a „puritán képépítési elvek vezérletében a formák tisztán jelennek meg, (...) Az arc vonásai is tiszták, kemények; etikai vallomás is e kép".

15 A művészi öntudat kinyilvánításában, a tárgyi világhoz fűződő harmonikus kapcsolat érzékeltetésében, egymást felerősítő szerepe van Gadányi önportréján a „tárgyi társ" éterivé finomult jelenlétének, és az önarckép tükörbeli kristálytiszta tükröződésének. A művész itt olyan transzcendáló csendéleti motívumot választ, amellyel képmásának ideaszerüségét még jobban fel tudja fokozni, és letisztult formai képletekkel modellezi határtalanná táguló mikrokozmoszában önmaga és a tárgyi világ identifikációját. Míg Gadányi Jenő önarcképénél egyetlen „tárgyi társ" szerepel egyenrangú képi elemként az önportré mellett, addig Korniss Dezső Csendélet petróleumlámpával és hegedűvel II. (1937, kat. sz. 14.) című festményén több csendéleti tárgy látható az önképmás alatt. A szakállas önportrét körbevevő virágos parasztkendő különös kompozíciós összefüggésben, a művész fehér paszpartus önarcképe mögötti második sötét szegélyként szerepel a falra függesztve. A kettőzött keretezés kontrasztos koloritja az önarckép alatti csendéleti motívumok színében csendül vissza: a fehér szögletes keret a petróleumlámpa világos színeivel, a parasztkendő nagy sötét felülete a hegedű sötét foltjával rezonál, az önarckép zöldes árnyalatai pedig a csendéleti elemekként jelen lévő két almának a zöld színében bukkannak fel újra hangsúlyos zenei ritmusokra emlékeztető hangszerelésben. Korniss korábbi mikrokozmosz-sorozat képeihez hasonlítva a kolorit oldottabban, festőibb módon érvényesül e képen. Az önarckép hangszer-szereplőjét, a hegedűt a mikrokozmosz sorozatba illeszkedő Citeras csendélet™ népi hangszerével érdemes összevetni. A két festményen látható kétféle hangszerrel s a körülöttük lévő többi csendéleti motívummal ugyanis Korniss más-más világot idéz meg: a hegedűs-lámpás csendéletben a városi-polgári, míg a citeras mikrokozmoszban a népi-paraszti valóságot modellezi. A citerát, a magyarság nagy múlttal rendelkező muzsikáló hangszerét Korniss olyan szépívű spirálban végződő fejjel ábrázolja, aminek formája rezonál a csendéletben szereplő két másik népi használati tárgynak, az oldalnézetben ábrázolt kancsónak kör alakúvá stilizált fülével és a felülnézetben ábrázolt tányér tökéletes körformájával. A citeras csendéleten a hangszer és a füles kancsó, az önarcképnél pedig a 12 Werner Hofmann: A modern művészetalapjai. Bevezetés a modern művészet szimbolikus formáinak világába, Bp., 1974.196. "Tolnay Károly: Teremtő géniuszok Van Eyck-től Cezanne-ig Bp, 1987, 218. 14 Juan Gris: Palack és pohár, 1914, közölve: Herbert Read: A modern festészet, Bp., 1965,81. 15 Korner Éva, 1960, i.m. 308. 16 Korniss Dezső: Szentendrei motívum III., Citeras csendélet, 1935, o.v., 80x100 cm, mgt., közölve: Hegyi Loránd: Korniss Dezső, Bp., 1982, XI. kép 13