Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)

Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével (Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében) 1947–1972

mód szerint gyűjti egybe a bensőséges, kifinomult piktúrájú látványábrázolás illetve a látomás, a fantázia területén alkotó művészek és művek csoportosításával a szentendrei jellegzetességeket. A következő esztendő újabb fordulatot hozott az egyre terebélyesedő, lassan a szentendrei lokális festészet problémakörén túllépő polémiában. 1963 októberében Haulisch Lenke Szentendrei festészet címen újabb koncepciót bocsátott útjára. Bár a kiállítás apropóját a Szentendrei Festők Társasága megalakulásának 35. évfordulója adta, „Haulisch a korábban bevált és elfogadott szokással szemben nemcsak a művésztelepiek és általuk tolerált, hozzájuk tartozónak ítélt festők műveit válogatta be a kiállításra".

67 A történeti visszatekintés fényében a szokásos kortárs anyag mellett nemcsak a már elhunyt teleptagok művei kerültek bemutatásra, hanem Ámos Imre, Bálint Endre, Bene Géza, Vajda Lajos, valamint Vaszkó Erzsébet alkotásai is. A Barcsay, Paizs Goebel, llosvai, Korniss és Czóbel egy-egy reprezentatív művét reprodukáló katalógus címlapján a jelen kiállításunkon is szereplő Vajda Lajos Ikonos önarcképe (Kat.sz. 167.) volt látható. Mindez radikálisan átrajzolni látszott nemcsak a szentendrei művészet önképét, hanem művészettörténeti meghatározását is. A korabeli kritikák közül Miklós Pál írása annak ellenére, hogy nem tesz distinkciót a Szentendrei Festők Társasága 1928-as és a telepi munkakezdés 1926-os dátuma között, egyébként meglehetős tárgyilagossággal vág rendet az összekuszálódott értelmezési szálak között. „A szentendrei festők elnevezés inkább csak külső kapocs, mintsem szorosan összetartozó iskola megjelölése. A legkülönbözőbb eszmei és művészi célokért fáradozó festők kerültek itt együvé csak azért, mert Szentendrén dolgoztak. A tárlaton helyet kaptak élő művészek és rég halottak képei, öregek és fiatalok, Nagybánya hagyományainak őrzői és sajátos kísérletek folytatói (talán ők az igazi szentendreiek?) Olykor a véletlen hozta ide őket..'

m Tornyai, Czóbel, Barcsay méltatása után Vajda, Korniss és Bálint jórészt ismeretlen művészetét ajánlja az olvasók figyelmébe, mielőtt így folytatja írását: „A kiállítás azonban nem teljes. Néhány név hiányzik a törzstagok közül, másokat - meg nem érdemelt módon - gyengébb műveik képviselnek. Az a benyomásom, mintha a kiállítás rendezői a jószerencsére lettek volna utalva, s nem állt volna módjukban a szentendrei művésztelep jelentőségét reprezentáló anyagot összegyűjteni.'™ A Népszava Szentendrei Csipkerózsikák című írása Onódi Béláné igazgató véleményét tolmácsolva megjegyzi, milyen nagy szükség lenne a múzeum bővítésére egy állandó képzőművészeti kiállításnak helyet adó épület formájában. „Ennek bizonyára egész évben lennének látogatói, hiszen jelenleg is reggeltől estig "telt ház" van az emeleten, a Szentendrei festészet című időszaki kiállításon."

70 Murányi-Kovács Endre kritikája a rendező koncepciójában rejlő bizonyítási igényt emeli ki, miszerint a „... már elismert nagybányai, szolnoki, alföldi (hódmezővásárhelyi) iskolák után közreműködésükkel létrejött egy külön stílusjegyeket felmutató szentendrei iskola."'Véleménye szerint annak ellenére sikerült Haulischnak a bizonyítás, hogy a kiállítás változatossága „nem Szentendre különállását, hanem az itt dolgozó vagy dolgozott művészek szoros kapcsolatát mutatják a modern magyar művészettel, ennek különböző stílusirányzataival..."

71 Végül a Magyar Nemzetben megjelenő kritika bár nagyvonalúan arról tudósít, hogy a telep lakói (sic !) évről évre kiállításon számolnak be munkásságukról a helybeli Ferenczy Károly Múzeumban", néhány figyelemreméltó észrevételt is közöl a kiállítással kapcsolatban. Az „önálló utakat is felfedező tájszemlélet" mellett hangsúlyozza: „Számos szentendrei művész alkotásaiban fontos szerepet kap a konstruktivizmus, s az itt élő fiatal művészek szemmel láthatóan szívesen vallják mesterüknek Barcsay Jenőt. A tárlat világosan vetíti elénk a hatást: Barcsay néhány megragadóan szép, tömören összefő- 81 gott képe mellett ott láthatjuk Deim Pál, Kocsis László és Balogh László műveit is."

72 1964 áprilisában sor került a Ferenczy Károly Múzeum új képzőművészeti szerzeményeinek első bemutatójára, erről azonban, sajnos, nem maradt fenn semmilyen bővebb terjedelmű, írásos dokumentum. Ha a múzeum képzőművészeti gyűjteményének gyarapodását nézzük, akkor az ötvenes években szerzeményezett anyag évenkénti átlagosan 8-10 tételes gyarapodásához képest jelentősebb változást csak a hatvanas évek elejétől, akkor is elsősorban ajándékozás révén regisztrálhatunk. 1960-ban Deli Antal halála után került be az első nagyobb hagyatéki anyag. 1962-ben jelentősebb Szamosi Soós-kollekció, 1964-ben egy kisebb műegyüttes Perlrott Csaba Vilmos munkáiból és Bánáti Sverák József hagyatékából került ajándékozás illetve vásárlás útján a gyűjteménybe. A szerzeményezett művek nagy része tehát ajándék, bár az évtized elejétől egyre gyarapodó számmal vásárlásokról is beszámolhatunk. A nyári telepi munkát követően a Szentendrei festők őszi tárlatát 1964-ben újra Kampis Antal összefoglalójával kísérte a jól ismert katalógusfüzet. Ebben a tájkép meghatározó volta ellenére a szerző hangsúlyozta, hogy a szentendrei festészet nem vált kizárólagos tájfestészetté, és „ha a műveken nem uralkodik is a közösségnek valami keresett és szervezett, felfogás- vagy előadásbeli, műfaji vagy technikai egysége, a műfajok változataiban mégis felfedezhetünk valamely egységet, s a megőrzött egyéniséget közösségbefogó, egyöntetű sajátosságot. Ez pedig a mesterség áhítatos tisztessége, a folytonosan és fáradsággal fejlesztett tudás teljes latbavetése és alkalmazása, a művészi és technikai kultúra szakadatlan mélyítése és érvényesítése. Szükséges ezt hangsúlyozni, különösen ezen a kiállításon, amelyen a mesterek többsége elérkezett pályafutásának delelőjére..."

73 Úgy tűnik, hogy a szöveget látatlanban szétfeszítette már az előző esztendő nagy vihar kavart kiállítása, mégis a bemutatott anyaggal a tárlat a hagyományosan elfogadott, bár a korábbiakhoz képest a konstruktív szemléletnek nagyobb teret adó „szentendreiség" mellett teszi le a voksát. Ezt látszanak alátámasztani a katalógus reprodukció is. Míg a borítólapon a 24 kiállító közül Czóbel Béla: Leányfej című képe, addig a szöveg mellett Kántor Andor: Szentendrei