Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)

Mazányi Judit: Kisvárosi mikrokozmosz 1935–1949 (Művészeti szemléletmódok történeti és stiláris összefüggésekben)

Mazányi Judit KISVÁROSI MIKROKOZMOSZ 1935-1945 (Művészeti szemléletmódok történeti és stiláris összefüggésekben) 20 1935-re a törésvonalak - melyek egyáltalán nem átjárhatat­lanok - nagyjából kialakultak a magyar művészetben. A Szent­endrei Művésztelep túlélte 1932-es első nagy válságát, 1 a 20-as évek alapítási lázában született telepek többségével ellentétben sikerült a megkapaszkodás. Mindez annak elle­nére történik, hogy az alapítás kapcsán érdemeket szerzett polgármester botrányos körülmények közötti leváltása után az új polgármester idején, a tanácsüléseken többször fel­vetődik a telep megszüntetésének szándéka. 2 1935-től, olasz­országi tartózkodásából hazatérve, újra, a jó szervezőkész­séggel rendelkező Jeges Ernő látja el a titkári teendőket. 1934-től a telep állami szubvenciót is kap a háborús évekig, amely némileg nyugalmasabb hátteret teremt az alkotói tevékenységhez. A telep tagjai tehetségükkel összhangban elfoglalják helyüket a művészeti életben, különböző egye­sületek és társaságok tagjaivá válnak, kiállítások résztvevői, ösztöndíjakat kapnak, elismerésekben és díjakban részesül­nek, bár a művészi tevékenységük jövedelméből többségük nem tudna megélni, így polgári állást vállal. 1939-ben meg­rendezik tíz éves jubileumi kiállításukat. 1940-től a háború következményei a telep hétköznapjait is felkavarják. Mun­kaszolgálatosokat telepítenek több műterembe is, majd a ka­tonaság veszi igénybe a területet egy részét. Bár maga a tár­saság továbbra is működik, többen kényszerülnek távol maradni a teleptől. A nyolc alapító tag Réti tanítvány és a közéjük csöppent Rudnay tanítvány, Barcsay Jenő számára - a telep első monográfusa, Turchányi Erzsébet szerint - Szentendre csen­des azilum, „melybe a fővárosi élet rohanása közepett egymásra talált és egymás kezét megragadó művészek a szent láng ápolására visszavonultak. Nem harcos gyülekezet ez, nem a nyugtalanságot, hanem a nyugalmat akarják szol­gálni". 3 A némi apologetikus pátosszal fogalmazott kép a valóságban azonban korántsem ily idillikus. A civakodá­sokról, a torzsalkodásokról szóló visszaemlékezések a szemé­lyes ellentéteken és az egzisztenciális helyzet különbségein túl, sokszor stiláris következményekkel is járó, eltérő alkotói magatartásokról tudósítanak. A jelentős egyházi megbízá­sokat teljesítő Heintz Henrik, az egyházi munkák mellett, a történeti festészet megújításának felvállalását öntudatosan célul tűző Jeges Ernő, 4 a szintén nagyobb murális munkákat festő Rozgonyi László, valamint az arcképfestőként befutó Bánovszky Miklós, és a Szentendrén rajztanárként tevé­kenykedő Bánáti Sverák József munkásságában megfigyel­hető egy stiláris kettősség: másképpen festenek, ha megren­delő vélt vagy valós igényeit követik, mintha önmaguk meghatározta témához nyúlnak, és még ezen belül is sza­badabban kalandoznak. Heintz éppúgy fest franciásan kön­nyed, impresszionisztikus tájképet, mint vértelen klisészen­teket, netán quattrocento-ízű vagy az újklasszicizmus élet­idegenségét tükröző, biblikus kompozíciókat Jegesnek, aki jó érzékkel kóstol bele az avantgárd teremtette fordulatokba, ­egy pillanatra úgy tűnik - sikerül megteremtenie e forma­nyelv és a történelmi kép műfaja közötti feszültség ellenére a még hitelesíthető, kényes egyensúlyt, miközben tájképein az impresszionisztikus szemléletet váltogatja egy plasztikus­abb felfogás. Bánáti Sverák tájképein főként a nagybányai második hullám tanulságait hasznosítja, míg nagyobb, val­lási tematikájú vagy történeti festményein példabeszédszerű kompozíciókkal, a XIX. század végén fogant meggyőződést felvállalva hirdeti a keresztény erkölcsi tartás korokon átívelő jelenlétét (Pellengéren, 1934. Kat.sz.29 .). Bánovszky, mi­alatt hivatalos arcképei talán a legközelebb kerülnek a klasz­szikus értelemben vett akadémizmushoz, érzékelhető öröm­mel festi nagybányai gyökerű tájképeit, és az újklasszicizmus modorában festett, szinte hideglelősen szenvtelen aktjai mellett mély szeretettel, üde színekkel ábrázolja festőtársait, Barcsayt és Paizs Goebelt (Kettős arckép, 1935. Kat. sz.32). Rozgonyi - a magyar művészetben egyáltalán nem szokat­lan - meseszerű bibliai kompozíciókat készít, ezzel párhu­zamosan a táj arculata maga is szemléletének megváltoz­tatására kényszeríti: a városképein néha drámai erővel töl­tődik fel a szerkezet, míg természeti tájain közel kerül a hangulat erejére építő posztnagybányai festészethez. A vá­lasztás szabadsága azonban itt nem a művészet szabadságát rejti, hanem a civilizáció játszmáiban szerepet alakító, szét­forgácsolódott alkotói személyiség alkalmazkodását. Onódi Béla tőlük eltérően nem akadémikus, inkább konzervatív mó­don közelíti meg tárgyát. Egész életmüvét meghatározó, érzékenyen kezelt, atmoszférikus naturalizmusán nem is igen kívánt változtatni, a természet számára - mint ez visz­szaemlékezéseiből is kitűnik - kifogyhatatlan lehetőségeket kínált. 5 Közülük Bánáti Sverák, Heintz és Pándy Lajos na­gyobb kompozíciók, míg Onódi és - nem egészen bizo-

Next

/
Thumbnails
Contents