Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)
Mazányi Judit: Kisvárosi mikrokozmosz 1935–1949 (Művészeti szemléletmódok történeti és stiláris összefüggésekben)
Mazányi Judit KISVÁROSI MIKROKOZMOSZ 1935-1945 (Művészeti szemléletmódok történeti és stiláris összefüggésekben) 20 1935-re a törésvonalak - melyek egyáltalán nem átjárhatatlanok - nagyjából kialakultak a magyar művészetben. A Szentendrei Művésztelep túlélte 1932-es első nagy válságát, 1 a 20-as évek alapítási lázában született telepek többségével ellentétben sikerült a megkapaszkodás. Mindez annak ellenére történik, hogy az alapítás kapcsán érdemeket szerzett polgármester botrányos körülmények közötti leváltása után az új polgármester idején, a tanácsüléseken többször felvetődik a telep megszüntetésének szándéka. 2 1935-től, olaszországi tartózkodásából hazatérve, újra, a jó szervezőkészséggel rendelkező Jeges Ernő látja el a titkári teendőket. 1934-től a telep állami szubvenciót is kap a háborús évekig, amely némileg nyugalmasabb hátteret teremt az alkotói tevékenységhez. A telep tagjai tehetségükkel összhangban elfoglalják helyüket a művészeti életben, különböző egyesületek és társaságok tagjaivá válnak, kiállítások résztvevői, ösztöndíjakat kapnak, elismerésekben és díjakban részesülnek, bár a művészi tevékenységük jövedelméből többségük nem tudna megélni, így polgári állást vállal. 1939-ben megrendezik tíz éves jubileumi kiállításukat. 1940-től a háború következményei a telep hétköznapjait is felkavarják. Munkaszolgálatosokat telepítenek több műterembe is, majd a katonaság veszi igénybe a területet egy részét. Bár maga a társaság továbbra is működik, többen kényszerülnek távol maradni a teleptől. A nyolc alapító tag Réti tanítvány és a közéjük csöppent Rudnay tanítvány, Barcsay Jenő számára - a telep első monográfusa, Turchányi Erzsébet szerint - Szentendre csendes azilum, „melybe a fővárosi élet rohanása közepett egymásra talált és egymás kezét megragadó művészek a szent láng ápolására visszavonultak. Nem harcos gyülekezet ez, nem a nyugtalanságot, hanem a nyugalmat akarják szolgálni". 3 A némi apologetikus pátosszal fogalmazott kép a valóságban azonban korántsem ily idillikus. A civakodásokról, a torzsalkodásokról szóló visszaemlékezések a személyes ellentéteken és az egzisztenciális helyzet különbségein túl, sokszor stiláris következményekkel is járó, eltérő alkotói magatartásokról tudósítanak. A jelentős egyházi megbízásokat teljesítő Heintz Henrik, az egyházi munkák mellett, a történeti festészet megújításának felvállalását öntudatosan célul tűző Jeges Ernő, 4 a szintén nagyobb murális munkákat festő Rozgonyi László, valamint az arcképfestőként befutó Bánovszky Miklós, és a Szentendrén rajztanárként tevékenykedő Bánáti Sverák József munkásságában megfigyelhető egy stiláris kettősség: másképpen festenek, ha megrendelő vélt vagy valós igényeit követik, mintha önmaguk meghatározta témához nyúlnak, és még ezen belül is szabadabban kalandoznak. Heintz éppúgy fest franciásan könnyed, impresszionisztikus tájképet, mint vértelen klisészenteket, netán quattrocento-ízű vagy az újklasszicizmus életidegenségét tükröző, biblikus kompozíciókat Jegesnek, aki jó érzékkel kóstol bele az avantgárd teremtette fordulatokba, egy pillanatra úgy tűnik - sikerül megteremtenie e formanyelv és a történelmi kép műfaja közötti feszültség ellenére a még hitelesíthető, kényes egyensúlyt, miközben tájképein az impresszionisztikus szemléletet váltogatja egy plasztikusabb felfogás. Bánáti Sverák tájképein főként a nagybányai második hullám tanulságait hasznosítja, míg nagyobb, vallási tematikájú vagy történeti festményein példabeszédszerű kompozíciókkal, a XIX. század végén fogant meggyőződést felvállalva hirdeti a keresztény erkölcsi tartás korokon átívelő jelenlétét (Pellengéren, 1934. Kat.sz.29 .). Bánovszky, mialatt hivatalos arcképei talán a legközelebb kerülnek a klaszszikus értelemben vett akadémizmushoz, érzékelhető örömmel festi nagybányai gyökerű tájképeit, és az újklasszicizmus modorában festett, szinte hideglelősen szenvtelen aktjai mellett mély szeretettel, üde színekkel ábrázolja festőtársait, Barcsayt és Paizs Goebelt (Kettős arckép, 1935. Kat. sz.32). Rozgonyi - a magyar művészetben egyáltalán nem szokatlan - meseszerű bibliai kompozíciókat készít, ezzel párhuzamosan a táj arculata maga is szemléletének megváltoztatására kényszeríti: a városképein néha drámai erővel töltődik fel a szerkezet, míg természeti tájain közel kerül a hangulat erejére építő posztnagybányai festészethez. A választás szabadsága azonban itt nem a művészet szabadságát rejti, hanem a civilizáció játszmáiban szerepet alakító, szétforgácsolódott alkotói személyiség alkalmazkodását. Onódi Béla tőlük eltérően nem akadémikus, inkább konzervatív módon közelíti meg tárgyát. Egész életmüvét meghatározó, érzékenyen kezelt, atmoszférikus naturalizmusán nem is igen kívánt változtatni, a természet számára - mint ez viszszaemlékezéseiből is kitűnik - kifogyhatatlan lehetőségeket kínált. 5 Közülük Bánáti Sverák, Heintz és Pándy Lajos nagyobb kompozíciók, míg Onódi és - nem egészen bizo-