Dr. Erdősi Péter - Dr. Mazányi Judit szerk.: Lombard reneszánsz. A bergamói Accademia Carrara festményei (PMMI – Ferenczy Múzeum kiadványai, 28. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)
II. Giovanni Valagussa — Simone Facchinetti: Lombard reneszánsz festészet / Lombard Renaissance Painting - 7. Leonardo követői
2. Agostino Busti, másként il Bambaia: Gaston de Foix (a síremlék részlete), 1516-1521 Milánó, a Castello Sforzesco múzeuma Agostino Busti (11 Bambaia) : Gaston de Foix (detail of funerary monument), 1516-1521 Museums of the Sforza Castle, Milan ilyen volt a chiaroscuro (a szórt fény-árnyékhatás) megfigyelésen alapuló alkalmazása, az ábrázolt környezetben uralkodó atmoszférikus hatásokra való odafigyelés, az a törekvésük, hogy az emberábrázolásban a fizikai mozgás helyett inkább a pszichológiai jellemzésre fektessék a hangsúlyt, továbbá, hogy minden apró részlet megvilágítással összefüggő térbe helyezését alaposan mérlegelték. Eletükben az Utolsó vacsora jelentette a fordulópontot. A hatalmas méretű képet Leonardo 1495 és 1497 között festette. Olajfestéket használt a falon, s nem a szokásos freskótechnikát alkalmazta. A színek felvitele alatt így több ideje maradt a gondolkodásra, ám a kísérletnek az lett az eredménye, hogy a festmény hamarosan önmaga árnyékává vált. Hasonló sorsra jutott az Anghiari csata is, amit a firenzei Palazzo Vecchio legnagyobb, ma Salone del Cinquecento néven ismert termében festett. Itt olyan stukkóval próbálkozott, amelynek a Plinius által leírt ókori enkausztika-technikának megfelelően kellett volna megszáradnia. Katasztrofális következménnyel járt, hogy a kép felmelegedett a parázstartó edényektől. Az idézett levélben beígért Francesco Sforza emlékmű sem született meg. Miután ugyanis a nagy lovas szobor agyag mintája elkészült, Leonardo alighanem rájött, hogy lehetetlen ekkora tömeget bronzba öntenie. 1499-ben, Milánó bevételekor pedig a francia katonák szétzúzták az óriási, törékeny szobrot. Az Utolsó) vacsora azonban nagy visszhangot keltett, és Vasari már 1550-ben lelkesen ír róla. „Leonardo Milánóban a Santa Maria delle Grazie kolostor Domonkos-rendi szerzeteseinek megfestette az Utolsó vacsorát; a kép gyönyörű és csodálatos; a mester emelkedetten fenségesnek és szépnek tüntette fel az apostolok arcát, de Krisztusét nem fejezte be, mert úgy vélte, nem tudná olyan mennyei, isteni vonásokkal felruházni, amilyeneket Krisztus ábrázolása megkövetel. A szóban forgó mű tehát ily módon befejezetlen maradt, a milánóiak mindig igen nagy becsben tartották, a külföldiek nemkülönben, ugyanis Leonatdo elképzelte és sikerült is kifejeznie, hogy az apostolok gyanút fogtak, és meg akarják tudni, hogy ki árulta el mesterüket. Ezért mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében." Vasari szerint a Milánót elfoglaló XII. Lajos francia királyt annyira elbűvölte a festmény, hogy mindenáron Párizsba vitette volna az egészet, de nem sikerült leválaszttatnia a falról. A tanítványok közül Vasari csak Salait, a „bűbájos, kecses és szép milánói ifjút", majd Giovanni Antonio Boltraffiót és Marco d'Oggionót említi. A „leonardeschi" néven emlegetett művészek azonban széles körben kedveltté váltak. A nagyobb olasz gyűjteményekből - különösen a 19. században - nem hiányozhattak azok a fontos Leonardo-művek, amelyeket ma már sokszor inkább a tanítványainak vagy egyéb követőinek tulajdonítunk, akiket egyébként régebben nem egyszer összekevertek egymással. Hasonló a helyzet Bergamóban is. Giacomo Carrara esetében persze kevésbé mutatható ki a leonardeszk művek gyűjtése, mivel a grófnak a 18. század gyermekeként a felvilágosodás híveire jellemző érdeklődési köre volt. Gyűjteményében elsősorban az Alpoktól délre eső terület, Bergamo és környékének művészetét kívánta dokumentálni. E terület művészetében már a cinquecento elején megnyilvánult a velencei orientáció, részben éppen Lorenzo Lotto bergamói tartózkodásának köszönhetően. A leonardeszk festők inkább egy másik, nemzetközi kitekintéssel rendelkező, jelentős gyűjtő, Guglielmo Lochis érdeklődését keltették fel. Szenvedélyesen rajongott az ún. abszolút festői kvalitásért, és hajlott arra, hogy a klasszicizáló ízlésre sajátjaként tekintsen: ez tökéletes összhangban állt a reneszánsz cinquecento eleji nagy korszakával. Kiállításunk e részének legszebb művei az ő gyűjteményéből valók. Lochis csalhatatlan érzékkel választotta ki ezeket a képeket, és nem egyszer az adott festő életművének legjavát reprezentálta általuk. Kiemelkedik közülük Andrea Solario szépséges képe, az Ecce Homo (Kat. sz. 39.). A festmény régi lakkrétege mára már kissé besárgult, de az is látható rajta, hogy nagyon jó állapotban őrződött meg e réteg alatt. Solario (Milánó, 1465 körül - 1524) egy olyan ismert építész- és szobrászcsaládből származott, amely a quattrocento fo* Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Válogatta: Vayer Lajos. Fordította: Zsámboki Zoltán. 2. kötet. Budapest, Európa, 1983, 100.
