Dr. Erdősi Péter - Dr. Mazányi Judit szerk.: Lombard reneszánsz. A bergamói Accademia Carrara festményei (PMMI – Ferenczy Múzeum kiadványai, 28. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)
II. Giovanni Valagussa — Simone Facchinetti: Lombard reneszánsz festészet / Lombard Renaissance Painting - 2. Új viszonyítási pontok: a perspektíva és a klasszikus antikvitás
an a határozottan késő gótikus légkörben, amely Lombardiát a quattrocento derekán jellemezte és - bizonyos esetekben - akár több mint két évtizeden át is éreztette hatását, az első, fontos változást hozó impulzusok nem közvetlenül Toszkánából érkeztek, hanem keletről, pontosabban a Veneto felé található közbeeső területről, a Brescia, Mantova és Cremona vidékéről. E terület művészeti szempontból ebben az időszakban kezd nagy jelentőségre szert tenni, mindenekelőtt azáltal, hogy elsőként itt terjednek el azok a nagyszerű újítások, amelyek a quattrocento derekán Padovában is megjelentek. Donatello 1443-ban érkezett Padovába, és a Sant'Antonio székesegyház oltárán végzett munkáival (melyeket 1453-as firenzei visszatérése előtt fejezett be), vagy a templom előtti téren felállított, Erasmo da Narnit, más néven Gattamelatát ábrázoló lovas szobrával, egyszerre sokakat rádöbbentett arra, hogy lehetséges újjáéleszteni egy olyan művészi nyelvezetet, amely főként a klasszikus antikvitásból merít ihletet. Eszak-Itáliában Padova volt a legalkalmasabb helyszín arra, hogy megértsen és befogadjon egy ilyen forradalmat, hiszen már korábban, többször és kivételes módon megelőzte korát: talán elég említenünk Giotto freskóit a Scrovegni-kápolnában (1303-1305), vagy a nem sokkal később kialakuló, Petrarcához és az úgynevezett „prehumanizmushoz" kötődő irodalmi miliőt. Donatello padovai tartózkodásához időben közelebb eső példa Francesco Squarcione szokatlan műhelye, antik márványgyűjteményével, amely elősegítette, hogy az antikvitás figuratív öröksége újjáéledjen és a jelen ihlető forrásává válhasson. Donatello padovai alkotásai nyomán meghökkentő gyorsasággal terjed el ez az új művészi nyelv a fiatal művészgeneráció körében - közülük elsősorban Mantegna érdemel említést -, ami döntő lökést ad a quattrocento egyik legcsodálatosabb, a későbbiekben sok irányban elágazó és igen fontos következményekkel járó művészeti jelenségének. Ezúttal sem rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek alapján kimutathatnánk, hogy az újítások közvetlenül hatottak volna a bergamói művészetre. Ahhoz, hogy ez az új nyelv - főleg a festészet esetében - Milánóban megjelenjen, lényegében a bresciai Vincenzo Foppára kellett várni, aki az 1460-as években tevékenykedett a fővárosban. A klasszikus ízlés épp a bresciai tapasztalatokon keresztül jutott Bergamóba. Nem zárhatjuk ki továbbá azt, hogy e folyamatban fontos szerepe volt - igaz, kissé később, a hetvenes évek közepén - Bartolomeo Colleoni műpártoló tevékenységének is, aki a martinengói Incoronata templom freskóinak megfestéséte egy mindeddig azonosítatlan, de a Bembo család köréhez kapcsolható művészt kért fel. Később Colleoni hirtelen orientációt váltott, és olyan művészeket bízott meg, akiknek a munkásságán mintha már Mantegna korai művészetének - például a veronai San Zeno 1459 és 1460 fordulóján festett oltárképének - a hatása érződne. Ez az irányváltás akkor érhető tetten, amikor Colleoni a szintén Martinengóban lévő klarissza rendház templomának freskóira ad megbízást. A választott helyszín sem véletlen, hisz ne feledjük, hogy Martinengo a Betgamo és Brescia közötti síkságon fekszik. E kulcsfontosságú időszakból - ellentétben a késő gótikával - az Accademia Canara gyűjteményében néhány nagyon jelentős alkotás található. Különösen lényegesek azok a táblaképek, melyek eredetileg egy nagyméretű poliptichon - esetleg két poliptichon - részei voltak. E képeket maga Giacomo Carrara vásárolta, a rendelkezésére álló adatok első olvasata alapján azt feltételezve, hogy a már említett nagy Sant'Agostino kolostorból származnak. Úgy tűnhetne, hogy csakugyan azokat a régi táblaképeket ismerhetjük fel bennük, amelyek Carrara szerint a kolostot sekrestyéjében voltak, talán már szétszedett állapotban. Mivel az általa feljegyzett dátum akár 1458-nak is olvasható volt, a szakirodalomban „1458-as Mesterként" kezdték emlegetni e fontos mű festőjét. E poliptichon - bizonyos források szerint - eredetileg a kolostor templomának főoltárán állt. A későbbi kutatások azonban kétségbe vonták ezt az első rekonstrukciót, és kiderítették, hogy a Sant'Agostino templom főoltára valószínűleg fából faragott figurákkal volt díszítve, következésképp a ma a Carrara-gyűjteményben található darabok - melyek nem egy, hanem két poliptichon táblái lehettek -, esetleg abból a célból készülhettek, hogy a két mellékoltárt díszítsék, így valószínűleg az 1458-as dátum sem érvényes rájuk. Emiatt ma inkább „Maestro dei cartellini" (Névtáblácskák Mestere) néven említik a művészt, mivel előkerültek további (ma részben magángyűjteményekben található) táblaképei, amelyeknek az a különlegességük, hogy apró, felragasztott pergamencédulák találhatók rajtuk az ábrázolt szentek nevének feliratával. Emellett a művésznek a múzeumban őrzött különféle tábláin is megfigyelhető, milyen nagy figyelmet fordított az „anyaghasználatra", hiszen a képek felületét abból erősen kiemelkedő, aranyozott pasztából alakított motívumokkal hangsúlyozta úgy, amint az például a Szent Pétert Paszta (pastiglia): gipsz és enyv keveréke. Abb
