Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Bujdosó Alpár: '56-os kiállítás megnyitóbeszéde az ENSZ bécsi székhelyén, 2006. október 31.
BUJDOSÓ ALPÁR » MISSZIÓ AZ ENSZ-HEZ '56-os kiállítás megnyitóbeszéde az ENSZ bécsi székhelyén, 2006. október 31. Éppen 50 éve beszéltem New Yorkban az ENSZ-ben a forradalmi Nagy ímre-kormány megbízásából. Egészen pontosan a szervezet akkori főtitkárával, Dag HammarskjölddeL Nem én voltam a miniszterelnök személyes küldötte; 21 éves és egyetemista voltam. A delegációt Kéthly Anna, a kormány államminisztere vezette. Engem a forradalmi diákság delegált küldöttségébe november 4-én, Sopronban, amikor a Szovjetunió - minden megállapodást felrúgva - reggel 4 órakor megtámadta Magyarországot, a legitim magyar kormányt. Napokkal azelőtt a tárgyalásokon a két kormány megállapodott abban, hogy az eladdig a Varsói Szerződés alapján az országban állomásozó szovjet csapatok néhány héten belül kivonulnak. Most viszont, november 4-én reggel 4 órakor mindenfelől özönlöttek a páncélosok, vonult a tüzérség és bombázott a légierő. A kormánynak, Nagy Imre miniszterelnöknek, nem volt más kiútja, mint ezt „közölni az ország népével és a világ közvéleményével", bejelenteni az ország kilépését a Varsói Szerződés kötelékéből, és delegációt indítani az ENSZ-hez, abban a reményben, hogy a nemzetek nem nézhetik tétlenül egy ország eltiprását. A delegáció már november 5-én megérkezett New Yorkba. De a főtitkár csupán november 8-án fogadott. Nekem ez akkor három elvesztett napot jelentett, mert úgy hittem, hogy az ENSZ kéksisakos aLakulatait jóformán napokon belül fel Lehet állítani, és útnak Lehet indítani. Mert erre lett volna szükség. Az ország akkoriban teljes elzártságban élt. Annyit tudtam, hogy van ENSZ, talán még annyit is, hogy van Biztonsági Tanács és Közgyűlés. De hogy a Tanácsban vétójoggal mindent meg lehet akadályozni, és hogy e vétójog egyik birtokosa éppen az a Szovjetunió, melyet felvonultában fel kellene tartóztatni, vagy akár az, hogy a Tanács többi tagjának sem volt égetően sürgős a kérdés gyökeres megoldása - ez már túl volt azon a határon, melyet az ország 21 éves polgára tudhatott. De végre sor került a találkozásra, november 8-án. A beszélgetés elején még izgatott voltam, hátha talán most mégis sikerül. A főtitkár egyre sorolta, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete már mennyi mindent tett Magyarországért, hogy már gyűjtéseket kezdeményezett, hogy a Vöröskereszt szállítmányai rendszeresen eljutnak Magyarországra, hogy külön menekültügyi főbiztost rendelt Bécsbe, aki a menekültek problémáival foglalkozik... amikor én naivan belevágtam: - Mindezért köszönettel tartozunk az ENSZ-nek, de itt és most nem erről van szó, valami másról. Valami olyasmiről, ami Magyarországnak segít. Nem (csak) menekültek vannak, ma még Magyarország is létezik, és éppen léte forog kockán. Mosoly volt a válasz. Ez a mosoly nem egy világot döntött össze, de egy sebtiben reményekkel összetákolt épüLetet, melynek kapuja és ablakai a szabadság felé voltak nyílóban. Persze a reményekért magam is, és barátaim is, de a miniszterelnök is, a delegációt vezető miniszter asszony is felelős volt. Felelős annyiban, hogy hitt. Hogy minek hitt? Elcsépelt közhely lenne állandóan a történelemre hivatkozni. Bizonyos földrajzi helyzetre, nemzetközi konstellációkra, vagy akármi másra. De nem közhely, és nem Légből kapott az a tény, hogy ebben a - talán eleve kárhozatra ítélt - reményben bizonyos külföldi rádióadók erősítettek meg. Bennünket, barátaimat és a kormányt is. Annál nagyobb volt most a csalódás. Nemcsak az enyém. Bujdosó Alpár: Törvényoszlop, 1984-85, műanyag gyurma
