Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Bujdosó Alpár: '56-os kiállítás megnyitóbeszéde az ENSZ bécsi székhelyén, 2006. október 31.
Mert mint minimális gesztust, a legitim magyar kormány által kihirdetett semlegességet azért elfogadhatta volna - ha nem is a Biztonsági Tanács, - de legalább a Közgyűlés. Elég népes volt akkoriban azon országok blokkja, ahová ugyan különböző felfogású, de külpolitikájukban, nemzetközi státusukban a semlegességet választó nemzetek tartoztak. Voltak, akik mindenféle katonai csoporttól akarták csupán távol tartani magukat, de voltak olyanok is, melyek a két táborhoz, a Szovjetunió vezette keletihez, és az Egyesült Államok köré csoportosult nyugatihoz egyenlő távolságot akartak tartani. Ausztria 1955-ben nyerte el sajátságos semlegességét, és az emlékezetes Bandungi Konferencia is, melyen 29 ázsiai és afrikai ország képviseltette magát, 1955. áprilisában volt. Tudom, hogy 30 ország nem szabhatja meg a Közgyűlés akaratát, azt is tudom, hogy - Ausztria kivételével - ezekben az országokban a Magyarországról, a magyar forradalomról tudottak szintje alacsony, enyhén szólva hézagos, téves, szándékosan torzított volt, mégis valóságosan megváltoztatta volna a helyzetet megváltoztatta volna a mi tudatunkat - ha ez a blokk, a nemzeteknek ez a csoportja merészelt volna olyan állást foglalni, mely még utolsó pillanatban is megállíthatta volna az inváziót, és a megoldást más irányba terelhette volna. És már csak a kinyilvánított semlegesség elismeréséről beszélek. Megállíthatta volna, más irányba terelhette volna. Tudom. A rákövetkező évben mint diákpolitikus, dél-kelet-ázsiai országokat és nemzetközi konferenciákat járva tapasztaLtam, hogy micsoda rettegést, mekkora idegességet váltott ki az érintettekből, ha egy fontosabb fórum, egy nemzeti diákszövetség, vagy akár a nemzetközi diákösszefogás emlékeztetett arra, hogy 1956-ban nem restaurációról, nem reakciós fordulatról, nem a háború után kialakult nemzetközi rend revíziójáról, hanem a kialakult szocialista/szociális/szolidáris társadalmi rend reformjáról, átalakításáról - és semLeges, minden irányban nyitott külpolitikáról volt szó Magyarországon. De ne csak panaszkodjon az események tanúja: még 1956. novemberében a főtitkár vizsgálóbizottságot nevezett ki a dán diplomata, Povl Bang Jensen vezetésével. A bizottság a szemtanúk seregét hallgatta meg, gondosan mérlegelve a vallomások hitelességét és igazságtartalmát, és ezekből jeLentést készített. Talán ez a jelentés írja le leghívebben az 1956-os magyar forradalmat - és ennek alapján tűzték napirendre 1959-ben (!) az ún. magyar ügyet. Közben 1958. júniusában több társával kivégezték a magyar miniszterelnököt - és novemberben átlőtt haLántékkal találták meg Povl Bang Jensent. Konklúzió? Konklúzió nincs. Déry Tibor, a magyar irodalom ismert szerzőjének egyik az '56-os napokban írt cikkének címével tudok csak válaszolni: „Felmentés nincs". Nincs. Senkinek. Nekem se. De: ítélet sincs - és ezt is Déry Tibortól kölcsönzőm. A történelem események sora. Csak az események szereplői moralizálhatnak. A történész nem. És tanulság? Tanulság? Talán annyi, hogy diplomatáknak is, nemzetközi szervezeteknek is fel kellene ismerni, hogy az eseményeket - főleg a kis, gyámoltalan országokban történő eseményeket - nemcsak elvek vezérlik, melyekkel egyet lehet érteni vagy éppen nem, hanem ezek mögött mindig emberek vannak, keserveikkkel, élhetetlen életükkel, és kiáltásaik gyakran a vízbefulladó ember kétségbeesett kéznyújtása a remélt megmentő felé.
