Verba Andrea szerk.: Új természetkép. A tájábrázolás változása az 1930-as és 40-es években (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 8. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2004)

Verba Andrea: Új természetkép. A tájábrázolás változása a 1930-as és 40-es években

VERBA ANDREA UJ TERMESZETKEP A TÁJÁBRÁZOLÁS VÁLTOZÁSA AZ 1930-AS ÉS 40-ES ÉVEKBEN „Élmény az a szellemi és lelki mozgás, mely a természet és a benső hatások folyamatos kapcsolatát létrehozza. Jöhet villámcsapásszerűen, de legtöbbször a szemlélődés hosszú sorozatának eredménye. A természetnek itt éppen olyan fontossága és jelentősége van, mint a sokszor ellenőrizhetetlen benső érzeteknek. (...) a mi végtelenségünk belekapcsolódik a világ végtelenségébe. (...) Az élmény nem külső látványosság ránk gyakorolt hatása. Az élmény belső világunkban meginduló, kifelé sugárzó folyamat. Ha a természet formái ránk ható áramlása találkozik belső világunk kisugárzásával, megszületik az élmény."

1 Gadányi Jenő már igen fiatalon. 1927 januárjában megfogalmazta legfontosabb művészetre vonatkozó nézeteit. írásának Élmény és természet c. alfejezetében példaértékű foglalatát adja annak a korszakban megfigyelhető szemléletváltozásnak, amely a progresszív fiatal művészek jelentős részének 30-as években kialakuló „új természetképét" meghatározta. A fiatalok útkereséséhez ekkor a magyar festészet posztimpresszionista, plein air hagyományt követő vonulata valójában már kevés támpontot nyújthatott, csakúgy mint az eddigre megszelídült, pályájukat nagyrészt kifutó európai avantgárdé irányzatok első nagy hulláma, A második világháborút megelőző évtized egyre inkább átpolitizálódó, modern városi kultúrája egyértelműen elidegenedett létformát kínált. Az egzisztenciális szorongásélményt naponta megtapasztaló, fiatal művészgeneráció számára alapvető feladatnak tűnt, hogy hagyomány és útkeresés határmezsgyéjén felfedezzék a művészi megújulás lehetőségeit. Ebben az ellentmondásos helyzetben a korábbi művésztelep alapítási láz után a kivonulás „Vissza a természethez!" jelmondatának romantikus attitűdjével történő azonosulás önmagában már nem volt elegendő. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a civilizált világ kaotikus instabilitásával szemben a természeti táj a fiatal művészek egy része számára még mindig klasszikus modellként jelent meg.

2 Barcsay Jenő mellett több más Szentendrén dolgozó festő számára sajátos tapasztalatként tűnt fel, hogy a táj konstruktív szerkezete még a töredékformákban is megnyilvánul, a természeti táj a születő és a pusztuló forma erővonalaiban egyaránt őrzi az értelmes rend lenyomatát. Vajda Lajos és Korniss Dezső 1935 táján kibontakozó szentendrei programja részben a természettel kialakított új viszonyról is tanúskodott. „Szemben a szentendrei festészet addigi hagyományaival (...) a tájkép önmagában alkalmatlan volt mondanivalóik kifejezésére. A természeti élmény csupán az anyaggyűjtés, a feldolgozás alapját jelentette számukra, s csak nagymértékű stilizálás után volt alkalmas egy zárt világegész lehetséges megteremtésére."

3 A romantikus attitűd hajtóereje mellett a természeti tájat és/vagy a természet részletformáit modellként, a kompozíció kiindulópontjaként értékelő, különféle csoportokhoz tartozó fiataloknak az útkeresést hitelesítő, új szempontokat kellett keresnie.