Verba Andrea szerk.: Új természetkép. A tájábrázolás változása az 1930-as és 40-es években (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 8. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2004)

Verba Andrea: Új természetkép. A tájábrázolás változása a 1930-as és 40-es években

Vajda Lajos: Templom, fák, pontozott formák 1934 (katsz. I./6) A korszakot jellemző új természetkép nem köthető egyetlen stílushoz, sem statikus képhez; megjelenése szerint inkább különböző festészeti tendenciákban megnyilvánuló folyamatos változásként regisztrálható. A közös nevező a művész természethez való viszonyában fedezhető fel. Abban a művész és a természet találkozását feloldó személyes relációban, amelyet Gadányi egyszerűen élménynek nevezett. Az élmény köznapi, szenzáció jellegű értelmezése helyett a művész arról a belső érzékenység erőterében megszülető, személyes érintettséget feltételező felismerésről ad számot, amely képileg áramlásszerű formakapcsolatokkal írható körül. Az élmény folyamán előhívott belső természetkép jellegzetessége egyfajta dinamikus jelenlét, amelyben a táj alapvető formáit a puszta ábrázolás helyett mintegy „átéli" a művész, demonstrálva azt az ugyancsak romantikus beállítottságú tételt, miszerint „átélés nélkül művészet nincs."

4 Ebben az összefüggésben a természetélmény látványbeli aspektusai - úgy a forma, mint a vonal vagy a szín -, a táj lényegi vonásait hangsúlyozva, mégis önmagukon túlmutató módon a kompozíció elvont vizuális rendszerének építőelemeként jelennek meg. A művész az alkotás folyamatában mintegy átírja, sajátos belső vízióvá alakítja a táj vagy a növényi forma részletmotívumait, A korszak közvetlen természetélményt átíró, jellegzetes rajzi sorozatai jól tükrözik egy-egy visszatérő motívum kiválasztódásának útját, valamint a kiemelt motívumnak a konkrét látványtól egyre függetlenebbé váló, önálló életét. A 30-as évek elejétől a 40-es évek végéig terjedő időszak az egymás mellett párhuzamosan megjelenő festészeti tendenciákat képviselve több, meglepően hasonló szemléletet tükröző, mégis egyéni karakterű, jelentős műcsoport létrejöttéről tanúskodik, Előfordul, hogy egy életmű adott periódusán belül egyszerre jelentkezik az elvontabb komponálásmód és a látványelvű megközelítés. Az elvontabb kompozíciók a leíró jellegű, impresszionisztikus vagy naturalisztikus felfogás helyett a táj belső, szerkezeti erővonalait térképezik fel. Ezekben a művész az érzéki felszín adta „vegetatív színharmóniákon"

5 túl a látvány lényegi vonásainak, immanens karakterének megragadására törekszik. Míg a 30-as évek első felében a táji, természeti motívumokat fokozatosan absztraháló képalkotás a konstruktív szemlélet dominanciájának megfelelően elsősorban a kubizmus és az aktivizmus eredményeit fogalmazza újra, addig az étized második felétől jelentkező új természetképet egyre inkább az expresszív és a szürreális vonások határozzák meg. „Európa roppant szociális vajúdás kínjában fetreng, és a mélyben hatalmas, új energiák feszülnek." - írta Kállai Ernő 1942-ben.

6 Szalay Lajossal folytatott beszélgetését megörökítő cikkében a progresszív fiatalok „fokozott érzelmi kifejezésre, merészebb érzékfölöttiségre vagy határozott formai ütemezésre és plaszticitásra törő" műveiről szólva többek közt Gadányi Jenő, Paizs Goebel Jenő, Barcsay Jenő, Bene Géza, Dési Huber István, Arnos Imre, Bán Béla, Vajda Lajos nevét emelte ki.

7 A 40-es évek elejének tájszemléletét az ekkor fő áramlataként megjelenő „új romantika" egyre erőteljesebben érzékelhető expresszivitással ruházta fel. A modern Európa illuzórikus világa néhány év alatt minden kétséget kizáróan darabokra hullt. Az egzisztenciális fenyegetettségérzés személyes átélése mellett a természettudományos kutatások felismerése nyomán is egyértelmű üzenetként jelentkezett, hogy ,,az anyagi világ számtalan jelenségét irracionális erők és törvények uralják."

8 Ez az absztrakt művek elemi formáit éppúgy, mint a látványélményből kiinduló tájkép részletmotívumait egyaránt átjáró irracionalitás olyan határterületeket jelzett, ahol a tudott és látott dolgok különös expresszivitással ötvöződnek A táj absztrakt formáiban megmutatkozó konkrét valóság a felszín alatt munkáló egyetemes törvényszerűségek vízióját vetítette előre. A természeti részletformák gazdag, belső struktúrájának tanulmányozása elemi szinten tette megragadhatóvá azokat a nagyobb összefüggéseket, amelyek majd egy „új világkép" horizontján nyerhettek értelmet,

9 I 947-ben a másfél évtizeddel korábban kidolgozott bioromantika elméletét továbbfejlesztve, A természet rejtett arca címmel megjelent Kállai Ernő a mikro- és makrokozmosz egyetemes struktúráinak rejtett összefüggéseire rávilágító, elvont művészetről szóló könyve.

10 E rejtett arc felfedezéséig azonban hosszú, fáradságos és korántsem