Cs. Balogh Éva szerk.: Szentendre múltjából. A kerámia, az üveg- és fémművesség emlékei. Szentendre szőlő- és borkultúrája (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1996)

is. A történeti-néprajzi anyagban meglévők egyik csoportja ezekhez hasonló: felül ívelt, egyenes élű, baltás forma, amely a szőlőművelés pannóniai kontinuitásának emléke lehet. A később elterjedt budai típusú, balta nélküli metszőkéseket (Weinmesser) elsősorban a német eredetű szőlőművesek eszközei között találjuk meg. Szentendrén használták az oltás és szedés munkálatainál is. Az Y alakú szolőültetója típusa délről terjedt észak felé a Duna mentén, s a történeti vörösbortermelő kultúrák területén van jelen. A római kor és a honfoglalás közötti időszakból egyelőre nincs emlékünk a szőlőtermesztést, borkészítést illetően. A kereszténység felvétele után viszont kimondottan Szentendrét említő, szőlővel-borral kapcsolatos írásos anyagaink maradtak fenn leltárainkban. Szentendrét I. István király 1009-ben a veszprémi püspökségnek adományozta. Az itt megtelepült lakosságot a bencés- és ciszterci szerzetesek tanítják a földművelésre, szőlőtermesztésre. Egy 1138-ból keltezett oklevélből tudjuk, hogy II. Béla szőlőt adományozott a Kőhegyen. 1295-ben Benedek veszprémi püspök bérbe adja tizedjövedelmeinek egy részét - közöttük Szentendre (Sánctus Andreas) bor és gabonatizedét két budai polgárnak. 1318-ban a király Szentendrét (villa sancti Andrée), amely addig püspöki udvarház volt, a visegrádi várhoz csatolta fát szállító hajó- és szekérvámjaival, malmaival, szőlőivel, szántóival és egyéb termékeivel együtt. Szentendre tizedei továbbra is a veszprémi püspöké maradtak, ezeket csak 1407-ben csatolták - nyilván csak rövidebb időre - a visegrádi várhoz, mert 1505-ben Nemes Pesti Bodó Mihály a veszprémi káptalantól bérelte a szentendrei bortizedet. 1458-ban Christel Tamás egy szentendrei szőlőrészért cserébe Gödön adott egy malmot a kékesi pálosoknak. 1522-ben II. Lajos király „Pethrowczy Henczelffy Istvánt be akarta iktattatni Zenthendrei Ispán Ábrahám fia, István szentendrei nemesi háza, szőlője, s egyéb birtokai tulajdonába. A beiktatásnak - az irat szerint többen ellene mondottak." Szentendre a török kor végén lakatlan hely, és csak a török hatalom végeztével, az 1690-es években népesült be újra az I. Lipót által az országba behívott szerbekkel, akik Nándorfehérvár újra török kézre kerülését követően, azok bosszújától félve menekültek Magyarországra. Ugyancsak ekkor történt a katolikus vallású dalmátok beköltözése Boszniából. A szerb és dalmát telepesek honosították meg vidékünkön a kadarka szőlő termesztését, és az ezen alapuló vörösbor készítésének módszerét. Foglalkozásra nézve kereskedők, kézművesek, napszámosok voltak. Viszonylag kis földterületeken gazdálkodtak, ahol rozsot termesztettek. Állatállományuk is kevés volt. Hazatérésük reménye 1699 után, a karlócai békekötéssel füstbe ment. Ekkor változás állt be gazdálkodásuk szerkezetében is: a helyi sovány legelők nem tették lehetővé a szarvasmarhatartást, így rátértek a juhtenyésztésre. A szántóföldi termelés nem biztosított - a fent említett okból megélhetést, így az adott domborzati-éghajlati viszonyoknak legmegfelelőbb szőlőtermesztés került előtérbe. Ezt az uralkodó is igyekezett előmozdítani. Az 1701-ben kelt rendelkezés szerint 8 év adómentességet kaptak, akik földjüket szőlővel ültették be. A Szentendrén és környékén meghonosodó balkáni vörösborkultúra sajátosságai - Andrásfalvy Bertalan vizsgálatai nyomán - a következők: jellemző szőlőfajtája a kadarka. A tőkét karó nélkül nevelik, és rövidre, egy szemre metszenek. Kacában, vagy egyszerűen kádnak nevezett, de a kacákhoz formában és terjedelemben hasonló edényben erjesztenek, a must a törkölyön marad, s az így nyert bort hosszabbrövidebb ideig a törköllyel együtt letapasztják, fejtés nélkül fogyasztják. Kedvelik a fűszeres borokat (rác ürmös). Borsajtó nincs, illetve ritka; a hordó használata csak a piacra termeléssel jelenik meg borászatukban, s kezdetben borpince sincs. A szőlősgazdák eleinte házuk mellé csak kádtartókat, a kádak és hordók tárolására alkalmas kamrákat emeltek, majd a XVIII. század végére terjed el a pinceépítés. A híressé vált bor megkövetelte a szakszerű tárolást - ez a megfontolás vezetett a máig megfigyelhető városi