Őriné Nagy Cecília: A jó kormányos. Körösfői-Kriesch Aladár (1863-1920) emlékkiállítás (Gödöllői Városi Múzeum, 2013)

Háború

S íme, abban a pillanatban a kegyetlenül tülekedők végtelen gomolyaga fölé az országút két oldaláról fényes kapu borult. Nem volt az kemény kőből kerubinok sem őrizték - a küzdő tömeg észre sem vette. Csak egy-egy csendes alak haladt át rajta nesztelenül. És a két lélek is belépett rajta. És megszólal újra a másik lélek: „Kívánsz-é magadnak valamit?" Lesüti és társára felveti szemét az első lélek s így felel: „Nem kívánok magamnak semmit is!" Mond a másik: „Úgy beléphetsz a második kapun is." És az esztelenül törtetők tömege között beléptek a másik kapun is. Titokzatos fényesség, andalító illat, halk, mennyei zsolozsmák fogadták őket. Harmadszor is megszólal a másik lélek s kérdi: „Látsz-e te engem?" Lesüti s felveti szemét az első lélek s imígyen felel: „Látlak is, nem is, téged, de rajtad keresztül a nagy messzeségben Istent teljes fényességében látom!" Felel a másik lélek: „Úgy beléphetsz a harmadik kapun is!" S beléptek a harmadik kapun is. Gyönyörű, ezernyi ezer virággal borított pázsiton márványkút állott. Az idő kútja. E kútban merültek el, szűntek meg múlt, jelen, jövő; megszűnt a történelem. Semmivé lett az idő értelme és hatalma. S az első lélek lehajolt a fűbe, szedett egy kis százszorszépet, keblére tűzte - leült a kút kávájára s boldogsággal mosolygott maga elé. Az elkárhozott lelkek gomolygó, vonagló tömege pedig tülekedett, törtetett a meg nem látott kapukon át - a véres és végtelen országúton - tovább, mind tovább. Gödöllő, 1920. jan. 10-én 47