Öriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői szőnyeg 100 éve - Tanulmányok a 20. századi magyar textilművészet történetéhez (Gödöllő, 2009)

Benkó Zsuzsanna: A hagyomány fonala- A Cennini Társaság és a Céhbeliek kiállításain szereplő kárpitok

62 Benkö Zsuzsanna A skót ballada magyar szabadfordítása A Jó Thomasnak a Huntlie partján fekve Egy csoda került szeme elé Látott ott egy csodás hölgyet Az Eildon Fától lovagolt le felé. Szoknyája fűzöld selyem volt, Köpenye finom bársonyból varrott; S lova sörényének szép fonatiról Ötvenkilenc ezüstcsengő lógott. A Jó Fhomas kalapját leemelte Majd térdre ereszkedett rögtön, És így kiáltott, „Óh Mennyek Királynője! Hozzád foghatót nem láttam sosem e földön!" „Öh nem, Óh nem, "Fhomas," mondta ő, „E név nem illet engem; Én a szép Tündérhon királynője vagyok, Hogy meglássalak, onnan jöttem. Hárfázz és mesélj, Thomas," mondta, „Hárfázz és mesélj együtt velem, De ha ajkam csókolni mered, Én fogok parancsolni veled." „Legyen öröm, legyen bánat," mondta Fhomas „E sors engem el nem riaszt" És megcsókolta rózsás ajkait, Az Eildon Fa alatt. „Most velem kell jönnöd,"mondta ő, „Jó Fhomas, el kell jönnöd velem; És hét éven át szolgálsz engem Öröm vagy bánat a sors amit hoz, legyen." Felszállt tejfehér-szín táltosára; Fhomast maga mögé vette, És ahányszor megcsendült kantárja, Táltosa szélsebesen suhant vele. Vágtattak, egyre messzebb; A táltos szélsebesen hordta, Mígnem egy sivataghoz értek. Hol az élő földnek nem volt nyoma. „Pihenj, pihenj le most Fhomas, Hajtsd a térdemre fejed, Maradj, és pihenj kicsinység, Mutatok csodát, hármat neked. Látod azt a keskeny ösvényt, Melyet tüske és vadrózsa borit? Az az igazságosság útja, Habár kevesen keresik itt. És látod azt a széles, széles utat, Amely a bájos tisztáson visz át? Az a gonoszság útja, Bár van ki benne mennyei utat lát. És látod azt a szép kis utat Amely a páfrányos dombot öleli fel? Az az út szép Tündérhonba, Ahova ma este mennünk kell. De Fhomas, ne szólj semmit, Bármit hallasz vagy látsz amoda; Mert ha szólsz egy szót is Tündérhonban, Nem kerülsz vissza országodba." Tovább vágtattak, még messzebb, Folyókon, térdig érőn, átgázoltak, Es nem láttak napot, holdat, Csak tenger-moraját hallottak. Sötét, sötét éjszaka volt, és nem volt semmi fény, Vérbe gázoltak térdig bele, Mert mi vért a földön ontottak, béfolyik ez ország vizeibe. Végül egy zöld kertbe értek, És ő egy fáról almát szedett, „Vedd fizetségül, Jó Fhomas, A nyelvet, mely sosem hazudik, adom Neked." „A nyelvem a sajátom," így a Jó Thomas, „Bár kiváló ajándékot adsz nekem! De én nem féltem sohsem adni, venni, Teendőm bármily vásáron legyen. Nem féltem beszélni herceggel, úrral, Sem hölgytől kérni kegyet," „Békélj meg most", mondta a hölgy, „Mert ahogy mondom, úgy vegyed." Kapott egy szép felöltőt, És adott zöld bársonyból cipőt neki; És míg a hét év le nem telt, A Jó Fhomast a földön nem látta senki. (Benkő Zsuzsanna)