Öriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői szőnyeg 100 éve - Tanulmányok a 20. századi magyar textilművészet történetéhez (Gödöllő, 2009)

Fábián Balázs: Fejfák a gödöllői művésztelep alkotásain

41 Fábián Balázs: Fejfák a gödöllői művésztelep alkotásain Néhány gondolat a fejfákról A fejfának különböző vidékeken és különböző korokban, más és más elnevezései voltak. Hívták gombosfának, gombnak, fejhez való fának, főtől vagy fütiil való fának. A fejfát gyakran a köznyelvben, de a néprajzi szakirodalomban is kopjafának nevezik. Ezzel az elnevezéssel általában a gazdagon díszített, vékony oszlopokat illették. Ez azonban mesterséges terminológia, mert a népnyelvben ez az elnevezés sehol sem fordult elő. A fejfaállításról szóló első adat a XVII. század közepére datálódik, ekkor azonban még a nemesi temetéssel volt szoros kapcsolatban. A köznép körében a XVIII. század közepén kezdett elterjedni. A fejfaállításban nagy változást II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete hozott, ami kimondta, hogy bármilyen vallású ember bármilyen sírjelet állíttathasson a sírjára. Ekkor kezdődött el a fejfakultusz, főleg a protestáns vidékeken. Elsősorban reformátusok és unitáriusok kezdték használni ezt a sírjelet.

1 A fejfák virágkorukat az 1867-es kiegyezés után élték. A két világháború közti időszakban a kultusz már hanyatlott, sok helyen felhagytak a díszes faragással vagy magával a fejfa állítással, sírjelként inkább a sírkövek kerültek előtérbe. A kopjafa mint sírjel a kopjás temetéssel állt kapcsolatban. A vitézi pompájú temetés során a harci eszközt, a zászlós kopját a sírba szúrták. A zászlós kopjás temetés a középkorban általános volt a főurak, a harcos nomádok és a vitézi életmódot élő népek között. Magyarországon az első kopjás temetésre vonatkozó adat 1476-ból származik. A zászlós kopják, a különböző harci jelvények, a díszes felvonulás a főrangúakat, nemeseket illette, nem pedig a köznépet. Ez a temetési ceremónia vallási hovatartozástól függetlenül alakult ki. Egy protestáns főúri temetés nem különbözött egy katolikus főúri temetéstől. A kopja fontos kelléke volt a rangos nemesi családok temetkezési szokásainak, a vitézi életet szimbolizálta; a temetési pompa részeként a sírjel melléklete volt, nem pedig önálló. Ha a temetés templomban történt, akkor a temetés végén a sírjelet az epithaphium mellé akasztották a templom falára. A kopja mint harci eszköz a XVI. századtól kezdődően sírjel funkciót is betöltött a végvári vitézek körében. Ha egy katona meghalt a csatamezőn, akkor társai a temetése után a fegyverét, a kopjáját szúrták a sírba. Ez a szokás széles körben terjedt el a katonáskodó népeknél. A török harcosok is így hantolták el társaikat. Erdélyben a székelység határőr feladatokat látott el, katonai faluközösségben élt. Temetésük vitézi pompával történt még abban az esetben is, ha a székely nem a csatamezőn esett el. A vitézi kor eltűnésével a vitézi temetési ceremónia is megszűnt. Csak bizonyos temetkezési szokásokban élt tovább néhány eleme.

2 A fejfa elnevezés leginkább a halott fejével állt kapcsolatban, mert annak feje fölé helyezték el. Ezért nevezték „főtől való fá"-nak is. A fejfákat általában olyan keményfából faragták, amelyek képesek voltak ellenállni az időjárás viszontagságainak. Gyakorta az emberek még életükben kiválasztották azt a fát, melyből a fejfát óhajtották maguknak. A fejfák faragásával leginkább ácsok, bognárok, asztalosok és paraszt specialisták foglalkoztak. Szerszámaik egyszerűek voltak, olykor csak fejszét, bárdot, kézivonót és vésőt használtak. A faragó, a szerszámok és a megmunkálandó anyag azonosságának következtében ugyanazok a motívumok kerültek fel a fejfákra, mint a mestergerendákra, kapukra és ládákra. Olyan ősrégi jelek, mint például a napszimbólum - ami más népeknél is megszokott volt. Az alkalmazott motívumkincs fő tulajdonsága, hogy időtálló.' Minden falunak megvoltak a jellegzetes fejfái. Mégis voltak olyan formajegyek, amelyek alapján egyegy tájegység jellegzetes típusaiba sorolták ezeket. Azonban még így is gyakori, hogy a fejfák nem egységesek egy temetőn belül sem. Ennek több oka is lehet. Az egyik az ízlésváltozás. Általában a fejfa motívumai egyszerűsödtek. Régebben díszesebbeket faragtak. A változás másik oka az egyéni ízlésben keresendő. Sok településen külön erre a munkára specializálódott faragók kezdtek dolgozni, akiknek már egyéni stílusuk volt. A hagyományos formák keretein belül különböző variációk jöttek létre. Egyes temetőkben sajátos, helyi jellegű stílus alakult ki. A változás harmadik oka pedig az idegenből jött hatás lehet. A faluba újonnan betelepülők hozták magukkal a saját elemeiket, amelyek új variációk kialakulásához vezettek.

4 A különböző fejfatípusok minden eltérésük ellenére megegyeznek abban, hogy különböző részeiket az emberi testrész elnevezéseivel illették: láb, törzs, váll, nyak, eresz, homlok vagy fej. A lábrész a fejfa egyharmada, ami a földbe került. Ezt követte a törzs, melyre a feliratot vésték. Majd következett a váll és a nyak. A fejfa záró elemét pedig fejnek hívták. Bizonyos esetekben ide kerülhetett a fejfavirág. A különböző részek elnevezése utal a fejfák antropomorf jellegére is. A fejfák vastagságuk és magasságuk szerint is nagy változatosságot mutatnak. Magasságuk a föld fölött általában 1-1,5 1 Nóvák László Ferenc: Fejfa monográfia. Nagykőrös, 2005. 91-92. 2 Nóvák László Ferenc: Fejfa monográfia. Nagykörös, 2005. 37-61. 3 Imreh Pál-Hoppál Mihály: Fejfák és temetők Erdélyben. Archívum. A Heves Megyei Levéltár Közleményei. 1977. 13. 4 Zentai János: Ormánsági fejfák. A Janus Pannonius Múzeum évkönyve. 1963 (1964). 282.