Öriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői szőnyeg 100 éve - Tanulmányok a 20. századi magyar textilművészet történetéhez (Gödöllő, 2009)

Erdei T. Lilin: Csipkeműhelyek a 19. század végétől a 20. század közepéig

19 1. A királyi manufaktúrákból kikerülő, nagyon drága és munkaigényes művészi csipkék készítése a század közepétől még egy utolsó, nagy lendületet vett. Drága alapanyag, elsősorban a selyemszövetek mintáit követő művészi rajz, és rendkívül aprólékos, hosszadalmas munka jellemezte ezeket a csipkéket, amelyeket csak a legfelsőbb arisztokrácia tudott megfizetni (pl. chantilly, blonde, binche csipkék). A nagy szaktudást igénylő drága csipkék nem Magyarországon készültek, csupán nyugat-európai vásárlás útján kerültek be az országba. Többnyire nagy darabok voltak, például vállkendő, széles ruhafodor, napernyő, stóla. A század utolsó éveiben a gépesítés már ezeket a darabokat is kiszorította a piacról, így készítésük erősen visszaszorult, majd a 19. század utolsó évtizedében véglegesen befejeződött. 2. Egy másik út, a Nyugat-Európában kialakult, bonyolult technikai kivitelezésű csipketípusok készítési módjának egyszerűsítése volt, így a korábbinál alacsonyabb áron tudták értékesíteni a kész termékeket. Az egyszerűsítés egyik módjaként a kézi és gépi munkát kombinálták, például úgy, hogy az egyik munkafolyamatot gépi termékekkel helyettesítették, így alakult ki az applikált csipke, aminek lényege, hogy gépi alaphálóra varrják rá a külön-külön készült, vert vagy varrott csipkeelemeket. Ennek a módszernek további előnye, hogy a kisebb-nagyobb mintaelemeket egy időben több személy is tudta készíteni, így a munkaidő még inkább lerövidült. Egy másik kézi-gépi kombinációban, a gépi szalag kézi csipkeöltésekkel történő összeállításával hagyományos mintaelemekre emlékeztető alakzatot hoztak létre. Ezeket nevezzük ún. szalagcsipkéknek (pl. luxeuili-, cluny-, Nádas csipke). Az egyszerűsítés a hagyományos minta és technika leegyszerűsítésével is történhetett. így a századok folyamán kialakult típusok egy részét a gyorsabb előállítás érdekében egyszerűbb formában és kevésbé bonyolult technikai lépések segítségével készítették tovább (pl. honiton, brugges bloemwerk). 3. Az egyediségre, új stílus kialakítására való törekvés mutatkozott a legsikeresebb megoldásnak. Ezek az új csipkék különlegességük és viszonylag kis darabszámuk miatt magasabb áron is kelendőek voltak. A hazánkba is eljutó ruskini mozgalom hatására az új csipketípusok gyökereit a múlt (nép)művészetében, és a régi csipkék megismerésében látták, ezért néprajzi gyűjtésekbe fogtak. A régmúlt tárgyak mintáit és a különböző régi csipkék technikáit alapul véve, új látásmóddal kiegészítve, különleges újításokkal fűszerezve alakultak ki a jellegzetes új stílusú csipkék (például bécsi iskola, cseh modern, hunnia, csetneki csipke). Az összegyűjtött régi csipkéket nemcsak tanulmányozták, hanem le is másolták, főbb manufaktúra, iskola is alakult újrakészítésükre, és az eredmény sok esetben olyan tökéletesre sikerült, hogy nehezen állapítható meg a csipke valódi kora (például buranói csipkeiskola, Lefebure manufaktúra). Elterjedt a régi csipkék átszabása, átalakítása is az aktuális divathoz. A tendencia hazánkat is jellemezte, de míg itt inkább házilag végezték ezt a tevékenységet (például a Zsolnay nővérek), addig Nyugat-Európa több országában nagyrészt intézményesült keretek között folyt a munka (például Londonban a Blackborne cég műhelyeiben). A csipkeműhelyek kialakulásának feltételei és jellemzői A csipkekészítés előnye, hogy munkaeszközei könnyen és viszonylag olcsón beszerezhetők, vagy akár házilag is előállíthatók, hordozhatók, és tartósak. Kis helyen elférnek, ezért nem feltétlenül szükséges állandó műterem vagy helyiség fenntartása sem. A varrott csipke készítéséhez egy előrajzolt mintára, egy vászon alapra, varrótűre és fonalra; a vertcsipkéhez csipkeverő orsókra, fonalra, speciális párnára, kartonlapra előrajzolt mintára és számos gombostűre van szükség. E munka kiválóan alkalmas bedolgozó rendszerű munkások alkalmazására, de közösségi tevékenységként is végezhető. A műhely szakszerű munkájához a szakmai munkát tanító, felügyelő tanár és a mintákat megtervező, megrajzoló szakember szükséges. Ez a két, különböző képzettséget igénylő feladatkör gyakran nem vált el egymástól, sőt sokszor a technikai oktatást végző személy vagy egy jó rajztudással rendelkező bedolgozó készítette a rajzokat. Sajnos, ez sok esetben a kész termék rovására ment. Különbséget kell tennünk állami támogatású tanműhelyek és magánkezdeményezésre alakult csipkeműhelyek között. A 19. század fordulóján kialakult az állami támogatású tanműhelyekben az oktatásra helyezték a fő hangsúlyt, az értékesítéssel csak másodlagosan foglalkoztak. Az 1880-as évektől már állandó szaktanárokat és oktatási helyszíneket tartottak fenn, és ösztöndíjat is kaptak a hallgatók.

2 A 20. század első éveitől hazánkban is megjelenő magánkezdeményezésű csipkeműhely, csipketelep általában csak szervezeti keretet jelentett, nem pedig tényleges, helyben végzendő műhelymunkát. Fő cél az értékesítés volt, amit bedolgozásos rendszerben oldottak meg. Elegendő számú jelentkező esetén egy termet béreltek a munkára vállalkozó nőknek, és néhány nap vagy hét alatt megtanították nekik az adott csipketechnikát. Ezután a bedolgozásra vállalkozó munkásnők kézhez kapták a munkaeszközöket, a mintarajzokat és az előre kimért alapanyagot. Mindenki a saját lakhelyén készítette el a számára kijelölt munkát. A központban adták ki és vették át a munkát, ellenőrizték a minőséget. A nagyobb telepek — amik főként a két világháború közti időszakban voltak jelentősek — már 2 Lásd c kötetben Prékopa Ágnes: Művészetpedagógia és szemléletformálás az Iparművészeti Iskola tanműhelyében című cikkét.