Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

sziklaodúban és környékén: utódaik kb. 6000 évvel ezelőtt már kerámiát is készítettek. A Ramu alsó folyása mentén, Paramok hulladékhalom-lelőhelyen kb. 5500 évvel ezelőtt fogyasztották el azt a rengeteg csigát, melyből a halom keletkezett. A telep ma a tengerparttól több mint 5 kilométerre fekszik. Az egykori tengeröbölben élt népek a változások miatt kénytelenek voltak felkutatni a megélhetés új forrásait és új életmódra áttérni vagy elvándorolni e vidékről. A mai nagy, füves területek kialakulása mintegy 3000 évvel ezelőtt már az emberek megváltozott tevékenységének jelei. Az utóbbi 3000 évből származó pattintott és csiszolt kőeszközöket több helyen is találtak, a Sepik felső folyásának vidékéről (Frieda Airstrip, ESP) származó, kagylóból készült balta-penge pedig nagyjából 5000 éves. A partvidékkel párhuzamosan futó hegylánc egyik tagja, a Torricelli hegység déli oldalán, Lumi környékén élő népek első régészeti nyomát éppen Emese MolnárBagley szolgáltatta be az 1982-1988 közötti években a pápua új-guineai Nemzeti Múzeumnak: a 15 cm hosszú „nyeles" kőpenge a kutatók szerint talán pleisztocén korú. Melanézia legrégibb fazekassága is e területhez köthető: i. e. 4000 körüliek a Sepik-menti Serababarlang bekarcolt hullámvonalas díszítésű edénytöredékei és i. e. 3600-3400 között készülhettek azok a díszítetlen edények, melyeket a partvidéki Vanimo, illetve a Sepik és a Ramu alsó folyásának vidékén találtak. Egy nagyon régi, máig nem pontosan datálható, de néhány lelet alapján legalább 3500 éves leletegyüttes érdemel még figyelmet: az egyre nagyobb számban előkerülő kőszobrok, kőmozsarak és kő mozsártörők, átfúrt „ananászforma" buzogányfejek, melyek nagy részét -hasonlóan az ilyen leletekben gazdag felföldi népekkel - az itt élők az ősök hagyatékának tartanak és „szent" tárgyakként nagy tisztelettel őriznek. A korai kereskedelem nyomait is felfedezhetjük: Nyugat Új-Britannia szigetéről (Talasea) már több ezer éve szállítottak ide obszidiánt - talán kész termék (pengék) formájában. A szigetet és lakóit az évezredek során több ízben érték gyengébb és erőteljesebb külső hatások, kezdve a még vitatott japán újkőkori esetleges érintkezéstől az ausztronéz (maláj-polinéz) népek nagy vándorlási útvonalán át, mely az új antropológiai, nyelvészeti és kulturális elemek sokaságát jelentette, egészen a délkelet-ázsiai (Indonézia, Fülöp-szigetek) bronzkori kultúrák tengeri kereskedőinek megjelenéséig. Az időszámításunk szerinti 700-as évek kezdetétől Délnyugat Szumátra királyságainak első írásos forrásai már a szigetre indított paradicsommadár- toll gyűjtő „expedíciókról" tudósítanak. (Swadling, P. 1996, p.59) A nyelvészeti kutatások kimutatták, hogy a Pápua-ÚjGuineában beszélt összes nyelv mintegy harmadát a Sepik-Ramu vidéken beszélik. Közülük néhány az eredeti pleisztocén őslakosság leszármazottainak tekinthető, a többi pedig a későbbi bevándorlóké, beleértve az ausztronéz nyelvű népeket is. Minden egyes bevándorlási hullám, amely a partokat elérte, az ott élőket egyre beljebb nyomta a sziget belseje és a hegyvidék felé, így a népcsoportok belső vándorlásai még jobban árnyalták a képet. A Sepik-vidék fantasztikus nyelvi és kulturális változatossága a terület „viharos" múltjára utal. A partvidék és a Sepik-medence: a természeti környezet A terület éghajlatát két nagy légáramlási rendszer alakítja: a száraz évszakban (áprilistól októberig) a délkeleti passzát szelei fújnak, ilyenkor a folyók másmás területet öntöznek, míg az esős évszakban, a viharos északnyugati monszun idején (novembertől márciusig) medrükből kilépve elöntik a teljes árterületüket. Az évszakok szabályozzák az itt élők tevékenységeinek éves körforgását, elsősorban a kertművelést és az ezzel kapcsolatos szertartásokat. A partvidék és az előtte fekvő kisebb-nagyobb szigetek élővilágát a tenger közelsége határozza meg. A szigeteken mindig szegényesebb a flóra és a fauna, de lakóit kárpótolja a tenger gazdagsága és a cserekereskedelem régóta működő rendszere. A partok átmenetet képeznek a szigetek és a szárazföld belseje között, s az ott élők kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeznek mindkét irányban. A Sepik-vidék alföldje alig 40 méterre van a tenger szintje felett: a száraz évszakban tavakkal tarkított füves síkság mindenfelé szeszélyesen kanyargó folyókkal, az esőzések idején pedig vízzel borított mocsaras terület, melyből csak néhány hegy emelkedik ki szigetszerűen, felidézve a néhai tenger képét. A 78.000 négyzetkilométernyi vízgyűjtő területtel rendelkező Sepik folyamrendszere a táj meghatározó 8