Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

mai Ausztrália felől észak felé vándorolva jutottak el a sziget belsejébe 40 - 50.000 évvel ezelőtt. Ausztrália és Új-Guinea első bevándorlói antropológiailag hasonlóak lehettek, sőt, az ausztráliai őslakosok nyelve szerkezetileg az új-guineai Felföld népeinek nyelveivel mutat távoli rokonságot. A terület mai képe 11.000 évvel ezelőtt, a jégkorszak megszűnésével, az általános felmelegedés hatására alakult ki, amikor a szárazulatokat újra elöntötte a tenger, és Új-Guinea végleg elszakadt a vele közös kontinentális talapzaton fekvő Ausztráliától. A geológiai múlt egyik jele a kettejüket elválasztó Torres- szoros sekély (20-50 m) volta. Új-Guinea két egymással kölcsönhatásban álló tektonikus lemez határán helyezkedik el. Az ausztráliai kontinentális lemez lassan észak felé, a Csendes-óceáni lemez pedig nyugat felé halad, s a kettő ütközőpontjában fekvő sziget felszínét mind a mai napig ezzel a mozgással kapcsolatos geológiai események formálják. A sziget gerincét jelentő Központi hegységrendszer valójában az egykori, üledékkel borított tengerfenék, amely a két lemez találkozásakor fellépő tektonikus erők hatására összegyűrődött és 4-5000 méteres magasságba préselődött. Ez a magasság egyben az éghajlatot is befolyásolja: az egyenlítő alatt fekvő, s ennek megfelelő trópusi éghajlat mellett megtaláljuk a hűvös és a mérsékelt övi klímát is: a szigeten lévő hegyeket hó borítja és a Highlands magas hegyei között elkél éjszakára a meleg takaró. A hegyvonulat déli oldalán a kontinentális talapzat folytatásaként a folyók hordalékával beborított nagy lapály terül el közepén a Fly folyó deltájával, északra pedig a hegyekből lezúduló nagy folyamrendszer, a Sepik és mellékfolyói, valamint a Ramu, a Markham és néhány kisebb folyó hordalékával feltöltött medencék síksággá változott vidékét találjuk. A sziget északi partvonalában újabb hegyek sora következik, mely egészen Új-Britannia szigetéig átnyúlik: ez Új-Guinea geológiailag legingatagabb területe, ahol igen gyakoriak a földrengések és a vulkáni kitörések. A Sepik folyó mentén és a partvidéken élő népek mítoszai megőrizték e természeti jelenségek emlékét és megpróbálták magyarázni is őket: „Mielőtt megszületett volna a föld, semmi sem létezett, csak a végeláthatatlan víz, amelyben a krokodil élt. Az ő lassan felgyülemlett ürülékéből alakultak ki a szárazulatok, s így létrejött a Föld. Idővel a krokodil egy embernek adott életet, s az ember teljesen a krokodiltól függött, aki a hátán vagy a szájában hordozta őt. Az idő múlásával az ember fellázadt függősége ellen és elhatározta, hogy önálló életet fog élni. Miután gondosan kiválasztott egy nagy követ, megvárta, míg a krokodil elalszik, megragadta a követ és egy ütéssel megölte jótevőjét. Amikor látta, hogy a krokodil csendesen fekszik és meghalt, annyira megbánta tettét, hogy féktelen sírásra fakadt. Teltek-múltak a napok, majd a hetek, s ő egyre csak sírt, az orra is megnyúlt tőle és a hónapok alatt könnyeinek árja cseppet sem apadt. Olyan óriási volt ez a könnyáradat, hogy behatolt a föld kérgébe és megindult a tenger felé. És a könnyek, melyek az ember önálló földi létének kezdetétől ömlöttek, létrehozták az erős és hatalmas Sepik folyót." (Stewart, G„ - Specht, J. 1972, p.l„ ford.: Antoni J.) A földrengéseket szintén egy mitikus krokodil-őssel hozzák kapcsolatba, aki a földet a hátán tartja és néha megmozdul: ilyenkor remeg a föld. A mesés történet a valóságot tükrözi: a Sepik-Ramu vidék 6000 évvel ezelőtti időkig átlagosan 200 méter mély tengeröböl volt. A mai kép kialakulása annak köszönhető, hogy a pleisztocén végén a tengerszint emelkedését követően maga a szárazföld is emelkedni kezdett, s a Sepik, illetve a Ramu folyók egyre magasabb hordalékréteg lerakódást hoztak létre, medrüket a szárazföldbe vájva. Ez a hordalék (helyenként 8 méter magas) a mélytengeri organizmusok otthonául szolgáló beltengert édesvízi, elárasztott mocsárvilággá változtatta. A mai partvonalhoz viszonyítva közel 250 km hosszú és 100 km széles tengerből szigetszerűen kiemelkedő dombok, hegyek (Aibom és Chambri hegyek, Bosmun-plató) őrzik az egykori világ emlékeit. A Djom folyó partján, a szürke tengeri iszapban 26.000 éves tengeri és édesvízi csigákat találtak: ma ez a lelőhely a Ramu tengerparti torkolatától mintegy 100 kilométerre van a sziget belsejében. Az Aitape környékén talált Homo sapiens koponya-töredék az emberi megtelepedés -ha nem is a legkorábbi, de mindenképpen korai (5000 éves) időpontját jelzi. Új-Guineában az ember által itt töltött 50.000 év jelentős részében a partvidék sokkal közelebb volt a Központi hegység nagy felföldjeihez, mint napjainkban, s így az eszmék és a termékek kölcsönös cseréje könnyebb és közvetlenebb lehetett. A területről az 1980-as évektől fellendülő régészeti kutatások alapján ma már több lelőhelyet ismerünk: a Sepik középső folyásánál, Timbunke mellett kb. 14.000 évvel ezelőtt telepedtek meg az emberek a Kowekau 7