Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)
évvel később Emesét is elvarázsolta a „hely szelleme" és elődeihez hasonlóan nem tudott ellenállni a helyi néprajz csábításának. A kereszténység megjelenése és terjesztése a vallási hagyományok fellazulásához, sokszor eltűnéséhez vezetett. A misszionáriusok a parton és a part menti szigeteken 1887-től folyamatosan nyitották meg missziós állomásaikat, és 1896 után például Aitape környékén a korabeli gyűjtők, kereskedők panaszaiból ítélve már alig lehetett jó minőségű tárgyakat találni. A Sepik-Ramu alföldön és a dombok, hegyek lábánál 1913-tól 1939-ig legalább hét új misszió létesült. A 20. század kezdetére a gyarmatosító hatalmak felosztották maguk között az egész szigetet. A hollandok 1828-ban foglalták el Új-Guinea nyugati felét, amely végül 1969-ben Irian Jaya néven Indonézia egyik tartománya lett. A sziget másik felén a britek és a németek osztoztak: az 1880-as években a britek a délkeleti részt, a németek az északkeletit vették birtokukba. Új-Guinea keleti fele nem kevés viszontagság után, melynek során Ausztrália territóriuma is volt, felszabadulva a gyarmatbirodalmaktól, 1975-ben kiáltotta ki függetlenségét s lett Pápua Új-Guinea néven önálló állam. Az Új-Guinea belsejében, újkőkori technikai szinten élő, igen nagy létszámú népesség létezéséről a XX. század elején még semmit nem tudtak. Az első fehérek az aranyat kutató ausztráliai Leahy fivérek és Michael Dwyer, valamint az ausztrál kormányzati tisztviselő, James Taylor 1930-ban találkoztak velük először. A Felföld lakói eleinte saját halottaikat vélték felismerni bennük, akiknek a bőre a túlvilágon kifehéredett - majd, leküzdve kezdeti félelmüket, a gyakorlati tapasztalatok alapján megállapították, hogy ugyanolyan emberekről van szó - bármily furcsák mint ők maguk. További negyvenöt évre volt szükség ahhoz, hogy Pápua-ÚjGuinea függetlenné válásának napján „hivatalosan" is magukhoz térjenek az első és az azt követő találkozások okozta megrázkódtatásokból s megpróbálják újra kézbe venni saját sorsuk alakítását. Pár szó a gyűjteményről A tárgyak leírásakor elsősorban a gyűjtő által adott adatokra támaszkodhattam. Emese különböző módokon hagyta rám az „üzeneteit": néhány esetben a tárgyra, feltehetőleg annak vásárlásakor ráragasztott apró cédula formájában, amelyen a gyűjtés időpontja és helye szerepelt. Ennél bővebb információval szolgáltak azok a kis papírok, amelyeket madzagra kötve, felfűzve vagy a tárgyhoz bármi módon rögzítve találtam: itt a gyűjtő „Bagley" és az évszám (pl. 1970-es évek vége = „late 1970's) mellett a tárgy neve, a gyűjtés helye és legtöbbször a készítés illetve a használat módjára utaló sorok voltak. Ezek azok az adatok, amelyeket a tárgy leírásakor eredeti angol nyelven „A gyűjtő jegyzete"ként említek. Találtam néhány olyan jegyzetet is, ahol Emese a népcsoportok szerint (ez csak a Highlands területén élőkre vonatkozik) tárgytípusokat mutat be, hosszabb szöveggel és saját rajzaival illusztrálva: ezeket magyarul közlöm, mert a részletes tájékoztatás a hazai érdeklődők számára különösen érdekes lehet. A tárgyak egy csoportja esetében semmiféle adattal nem rendelkezem, ezek között akadnak olyanok, amelyek egész Pápua ÚjGuinea területén szinte bárhol megtalálhatóak, illetve olyanok, amelyeknek felismerhető a stílusa, s így besorolhatók valamelyik terület anyagába. Marad végül néhány tárgy, amelyek - érzésem szerint - akár a Sepikvidékről, akár a Highlands területéről is származhatnak: a kétségeimet minden esetben a ? jel mutatja - ezekért és minden előforduló tévedésért egyedül én vagyok a felelős. 28
